A boldog békeidők manökenjei alig voltak többek az egyszerű cselédeknél, mégis hosszú sorok kígyóztak a meghirdetett állásokra.
A 19-ik századi iparosodó és világvárosi rangra pályázó Pest jómódú polgárai és előkelőségei előbb megismerkedtek majd mindinkább függőségbe kerültek más országok – elsősorban Franciaország és Anglia – divatirányzataival. Ennek megfelelően az iparág itthon is megvetette a lábát és a külföldi mintára szerveződő szabóságok majd divatházak Pesten is meghonosították azokat a dolgokat, melyeket az öltözködés fellegvárainak számító városokban már korábban kitaláltak és rendszeresen használtak. Az egyik ilyen hozadék a manekkenek megjelenése és elterjedése volt.
Forrás: Fortepan/ Nagy Beatrix Julianna
Magát a fogalmat Párizsban találták fel és eredetileg azokra próbababákra alkalmazták (a szó maga is babát jelent), melyeket a szabók tehetősebb ügyfeleinek küldettek el az eladásra szánt ruhaköltemények bemutatására. Csakhamar rájöttek, hogy a vásárlókedvet nagyban képes megnövelni, ha a ruhákat nem mozdulatlan babákon, hanem élő nőkön prezentálják, akik nem csak szépségükkel, de kecses mozgásukkal is hozzá tudnak tenni a látványhoz.
Mire a mannekenek divatja Magyarországra ért, a 19-ik, 20-ik század fordulóján, már kizárólag élő modelleket használtak, így Pesten is ez terjedt el. Itthon eleinte Próbamamazel(l) vagy próbakisasszony néven került be a szakma a köztudatba és jócskán eltért a mai fogalmainktól. A megbízó anyagi lehetőségeihez mérten többféle munkakörre is keresték annak idején a modelleket. A legkisebb szabóságokban a hölgyek egyszerre voltak manökenek és eladók is. Az általuk bemutatott ruhákat is azok alapanyagait is az ő dolguk volt értékesíteni a boltba betérő vásárlóknak. A nagyobb divatházak esetében az eladáshoz már külön alkalmazottak álltak rendelkezésre, így a mamzelek csak váltott ruhákban vonultak fel a tehetős vendégek előtt (az ilyen eseményeken egyébként tilos volt a vendégeknek rajzolnia, bár sok olyan nő volt, aki emlékezetből rajzolta le utólag a ruhakölteményeket, majd jó pénzért eladta a skicceket a konkurenseknek). Azt azonban csak a legnagyobb cégek engedhették meg maguknak, hogy olyan modelleket alkalmazzanak, akik nem csak a bemutatóteremben, hanem külső helyszínen is népszerűsítették a kollekciókat. Ezek a manufaktúrák gyakran 40-50 próbakisasszonyt is foglalkoztattak egyidőben. A reklámozás utóbbi formájának helyszíne általában a Duna-korzó volt, az ún. déli korzózás időszakában.
Forrás: Fortepan/ Magyar Bálint
Ilyenkor a modellek elkeveredtek a nagypolgárok és nemesek között és így szinte valamennyi potenciális vevőt egyidőben el tudták érni.
A próbamamzel szakma azonban közel sem számított elismertnek és a fizetés gyakran alig volt több, mint az egyszerű cselédeké. Ennek ellenére a fiatal lányok hosszú sorokban álltak a hirdetéseket feladó boltokban, hogy szerencsét próbáljanak. Az okok egyszerűek: A nagyobb divatházak próbakisasszonyai napi rendszerességgel találkozhattak a magasabb osztályokba tartozó férfiakkal, akik így felfigyelhettek rájuk, ráadásul viselkedésük, beszédük, mozgásuk is idomult a gazdagokéhoz, ezáltal egy esetleges szerelem kibontakozásakor a gavallér nyugodt szívvel vihette be a hölgyet a saját köreibe. Ez pedig – a korabeli újságok tanúsága szerint – meglehetősen gyakran fordult elő. Hosszú időnek kellett még eltelnie, mire a manökenek itthon is elérhették a nyugati országokban kivívott díva státuszt. Voltak azonban a modellkedésnek olyan vadhajtásai is, ami Budapestre már nem volt képes begyűrűzni vagy azért, mert már eredeti hazájában is megbukott vagy csak azért mert egyszerűen nem lehetett a magyar viszonyokra alkalmazni. Előbbire jó példa a ruhához tökéletesen illő álarc alkalmazása a manökeneken.
Az ötlet Párizsból származik, de sohasem lépte át Franciaország határait, sőt azon belül is néhány próbálkozás után megbukott. A koncepció lényege az volt, hogy a divattervezők a ruháikhoz mindenben passzoló, csodás álarcokat is készítettek, melyeket a modelleknek kellett volna viselnie a bolti bemutatók alkalmával. Így szépségük nem terelhette volna el a figyelmet a portékáról és megkönnyítette volna munkaerőtoborzást is, lévén jó alakú lányokat sokkal könnyebb volt találni, mint olyanokat, akik egyszerre formásak és szépek is. Nos a világtörténelmben kevés olyan ötletet lehetne felsorolni, ami ehhez hasonló, elsöprő elutasítás keltett volna.
A 19-ik század elején a nagyvárosi tehetősebb családok nőtagjai még nem nagyon rendelkeztek önálló keresettel, így a férfiak meggyőzése kulcsfontosságú volt a vásárlásoknál. Márpedig az urak száma rohamosan lecsökkent a divatházakban, ahol az álarc viselését kötelezővé tették. Ráadásul az elképzelés kiagyalói nem számoltak a női hiúsággal sem: A modellek egyszerűen nem voltak hajlandóak a legelőnyösebb részüket eltakarni a világ elől.
Szintén nem terjedt el Budapesten a német divatházak 1920-as évekbeli újítása, a férfi manökenek használata sem. Az ő esetükben is hasonló volt a koncepció, mint a korzózó próbamamzelek esetében. Ugyanakkor nekik beszélgetést kellett kezdeményezniük a kiszemelt, tehetősebb kuncsafttal és a bemutatkozás után át kellett adniuk a névjegyüket nekik. Budapesten éppen ezen bukott el az ötlet. 1920-ban itthon még mindennaposak voltak a párbajok a felsőbb osztályok körében, melyek minden esetben ugyanígy kezdődtek: Egy ismeretlen férfi odalépett a kihívandó félhez, egy névjegykártyával a kezében. A férfi „mamzelek” hírverés helyett csupán rémületet keltettek a gazdag úriemberek körében, így nem is voltak képesek elterjedni Budapesten.
