Elképzelhetetlen állapotok uralkodtak a budapesti nyomortelepen, ahol zsúfoltság járványok és teljes kilátástalanság sanyargatták a lakókat.
Forrás: Budapest Főváros Levéltára /
A Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építészeti Osztályának felvétele
Az első világháborúból hazatérő sérültek komoly kihívások elé állították a magyar egészségügyi rendszert. A kórházakat nem ilyen tömegek kiszolgálására tervezték, így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen úton-módon kapacitásbővítésre lesz szükség. Ésszerű elképzelésnek tűnt, hogy az egyik első barakk-kórházat a honvéd kórház melletti nagyméretű, szabad területen építsék fel, az Üllői út környékén. Ez a mező korábban legeltetésre szolgált majd a város határában épült közvágóhidakra terelt állatokat várakoztatták itt. Ráadásul a honvédség is lőteret és kiképzőbázist létesített itt, így valóban adta magát az ilyen jellegű felhasználás. Az újonnan, 120 épülettel rendelkező tábort Mária Valéria főhercegnőről nevezték el és hamarosan egészen más funkcióra rendezték be.
A háború lezárulta után a fővárosban komoly lakáshiány alakult ki, amit minden lehetséges módon orvosolni próbáltak. Mivel a plusz kórházi kapacitásokra már nem volt szükség, így a Mária Valéria-telep barakkjait is átalakították és azokból apró, egyszobás szükséglakásokat hoztak létre. A kicsivel több, mint 1000 lakás azonban hamar kevésnek bizonyult és a harmincas évek derekára 8000 ember zsúfolódott össze a deszkából ácsolt bódévárosban. Bár ekkor még 700 lakást ácsoltak a meglévők mellé, a zsúfoltság így sem enyhült. Az egyetlen szobában gyakran 8-10 ember is összezsúfolódott, ráadásul a higiénés viszonyok is katasztrófálisak voltak.
Bár minden szükséglakáshoz alakítottak ki wc-t, kanális csak négy lakásonként épült, ami egyszerűen nem bírta el a terhelést. A legtöbb barakkban egy idő után már nem is használták a toaletteket, mert azok nem tudták többé elvezetni a szennyvizet. Mivel különösen a három részre tagolódó tábor középső területein nem volt folyóvíz sem, így mind gyakrabban ütötték fel a fejüket a járványok, a helyzet pedig mind kilátástalanabbá vált. A mindenkori kormányzatok ide a legszegényebb rétegeket telepítették be, állásukat vesztett gyári munkásokat és napszámosokat, akik egyre kevésbé tudták fizetni a lakbérüket. Nem volt ritkaság, hogy az itt lakók akár több évi bérletükkel is tartoztak. A terület azonban így egyre nagyobb deficittel küzdött, a fejlesztések pedig elmaradtak.
Az itt élő emberek végképp csapdába estek, hiszen nagy részük gyakran volt pedig, míg a többiek egyre kevésbé kaptak munkát. Még az egyszerű napszámosok esetében sem bizonyult túl jó referenciának, ha a telepről érkeztek, mivel egy idő után a lakókat egyre inkább bűnözőknek tekintették.
Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény
Ez az elképzelés pedig egyre jobban befészkelte magát a köztudatba, annak ellenére, hogy a bűnügyi statisztikák nem tükrözték a telepi emberek bűnözési hajlamát. Persze a hírekbe gyakran kerültek be olyan elfogások, amikor a kőrözött személyeket a barakkvárosban fogták el, az viszont már senkit sem érdekelt, hogy a letartóztatott nem is itt élt. Persze a telep vonzó volt azok számára, akik összetűzésbe kerültek a törvénnyel, hiszen ebben a rendezetlen, a törvények szempontjából szürkezónának tekinthető területen könnyedén el tudtak tűnni a hatóságok figyelő tekintete elől. Bár mindenki tisztában volt a Mária Valéria-telepen uralkodó áldatlan állapotokkal, még a II. világháború után sem tudtak érdemben tenni ellene.
Azokra az évekre az eredetileg ideiglenes megoldásnak szánt barakkok már régen tönkre mentek. A tetők beáztak, az ablakok ajtók kitörtek vagy eltüzelték őket, berendezések pedig már régen nem voltak bennük. A legtöbb lakásban a puszta földön aludtak, hiszen nem ritkán a párnájukat is eladták egy kiló lisztért vagy akár néhány szelet száraz kenyérért. A problémával végül a kommunista rendszer szállt szembe, bár a telep felszámolása közel sem ment gördülékenyen.
Budapest Főváros Levéltára /
A Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építészeti Osztályának felvétele
Az ötvenes évek elején szinte napi rendszerességgel jelentek meg a telep szörnyűségeiről beszámoló újságcikkek, hiszen ezzel kívántak megágyazni a későbbi kilakoltatásoknak. Már a tervező asztalokon voltak az itt épülő József Attila lakótelep tervei, azonban az akkoriban modernnek számító komplexumba nem a telep lakosait tervezték elszállásolni. Az ő számukra az akkor még városhatáron kívüli Sashalmon hoztak létre egy újabb szükségtelepet, melynek alacsonyabb fenntartási költségei kevésbé terhelték az államkasszát. Ám az itt lakók hallani sem akartak az odaköltözésről. Számukra a költözködés is megoldhatatlan lett volna, nemhogy a napi bejárás a városba. Így pedig az utolsó lehetőségük is odalett volna, hiszen a városon kívül sem koldulni sem napszámba járni nem lehetett. Az addigra már koncentrációs táborokra emlékeztető telep végképp rabul ejtette az itt tengődőket, akik a szegénység lágerének a foglyaivá váltak, ám számukra még fegyveres őrök sem kellettek a szökés ellen. Őket drótkerítések helyett a kilátástalanság tartotta itt, egészen addig, míg a Kádár rendszer egyszerűen el nem bontatta a város szégyenfoltját, utcára téve annak lakóit.
A cikk elkészítéséhez az Arcanum Digitális Tudománytár anyagait használtuk