Szoros fűző és még szorosabb szabályok – úri neveltetés az aranykorban
2017. július 26. írta: Lynxa

Szoros fűző és még szorosabb szabályok – úri neveltetés az aranykorban

Szigorú szabályok és néha testi fenyítés. Illemtani gyorstalpaló a békebeli Budapestről a korzózástól az első bálig.

 

A békebeli Budapest elmaradhatatlan és szigorú rend szerint lebonyolított látványosságai között előkelő helyen szerepelt a nagypolgárok és a főrendek délelőtti és délutáni korzózása, a Duna partján, a Király utczában vagy később a Sugár úton. A drága ruhákba és még drágább parfümökbe burkolózott dámák látványa csak úgy vonzotta az egyszerűbb embereket és valljuk be, hogy ez a figyelem nekik is éppen ennyire imponált. A kor kispolgárai vagy éppen a munkásosztály tagjai álmaik megtestesülését látták az előkelőségek tökéletes viselkedésében és az általuk viselt csodás ruhakölteményekben. Amit azonban csak kevesen tudtak, hogy a szinte szertartásos rend és szigorú etikett szinte úgy szorította a fiatal és idősebb, jómódú dámákat, akárcsak a halcsont fűző, melyet a ruha alatt viseltek.

urilanyok.jpg

Úrilányok a XIX.-ik században

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

 

 

            A gazdag családok lány tagjait már születésüktől szigorú – néha magyarul sem beszélő – nevelőnők nevelték a jómodor és a hibátlan viselkedés legaprólékosabb fortélyaira, és ez a folyamat az első bálon érte el csúcspontját. Bár nagyban függött a nevelőnő személyiségétől is, a módszerekről általában elmondható, hogy – stílusosan – egyik sem volt egy leányálom. A helyes testtartás, mint a megfelelő megjelenés alapja, külön figyelmet kapott és bizony nem volt ritka, hogy néhány jól irányzott ütéssel vették rá a fiatal lányokat a gerinc kiegyenesítésére. Az úri hölgyeknek tisztában kellett lennie – többek között – a megfelelő ruházat vagy éppen az arcfestés szabályaival is. Ez utóbbi volt a könnyebben megjegyezhető passzus, hiszen az arc csinosításának minden módozata tiltott volt. Egyrészt mert ez a közönséges nők védjegyének számított, másrészt mert elfedte a fiatal, rózsás bőr igazi csodás szépségét. A ruházat már lényegesen bonyolultabb magolni valót jelentett. Egy úri kisasszonynak – vagy éppen asszonynak – a viselt darabok összeállítása, anyaga és színe alapján azonnal azonosíthatónak kellett lennie, az életkor, a családi állapot és a rang tekintetében is. A legutolsó divat szerinti öltözékeket szintén rangon alulinak tekintették, mint ahogy azt is, ha egy úrihölgy egy azonos nap két eseményén ugyanazt a ruhát viselte. Ha ez megterhelőnek tűnik, akkor ne is gondoljunk bele, hogy egy strandoló úrihölgytől a többszöri, akár háromszori, négyszeri átöltözést is elvárták.

            Szintén ma már felfoghatatlanul szigorú normák vonatkoztak a viselkedésre, de még a mimikára is. A lányokat már egészen kis koruktól nevelni kezdték az érzelmeik elrejtésére, mivel egy úrihölgyön az öröm, az izgatottság, a sértettség, de még a gyász sem látszódhatott. Az utcán járva nem volt szabad nézelődni (még a földre vagy az égre sem), ahogyan ok nélkül megállni is rangon alulinak számított. Az elfogadható korzózás az egyenes derékkal és fejtartással bonyolított, lendületes de nem sietős, légies suhanás volt. A fejtartás gyakorlásához gyakran használtak a fejtetőre tett könyvet, sőt vizespohárral terhelt tálcát is. Persze hozzá kell tennünk sietve, hogy a nézelődés és a céltalan lófrálás tilalma az úriemberek esetében is életben volt, mint ahogy esetükben kirívó faragatlanságnak számított az is, ha egy csinosabb hölgy után megfordultak (hát még, ha utána is szóltak! Brrrr.). A megszólításra leginkább csak a bálokon adódott alkalom, persze szigorú keretek között.

            Az első bál a fiatal hölgyek életében az egyik legfontosabb mérföldkőnek számított és ennek megfelelően hosszú hónapokon át, éjjelt nappallá téve készültek is rá. Meg kellett tanulniuk a helyes társalgást, melyben az említhető – többnyire semleges – témák is előre lefektetésre kerültek, sőt könyvekkel a hónuk alatt a stílusos étkezést is be kellett biflázniuk. Persze érthető a fokozott izgalom, hiszen ez volt az az esemény, amikor az eladósorba kerülő lányok először vehettek részt társasági összejövetelen és nem egyszer itt találkoztak jövőbeli férjeikkel is.

szapary_tancterem.jpg

Tipikus helyszín az első bálhoz - a Szapáry Kastély táncterme

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

 

            A bál szervezését vállaló hölgy legalább olyan gonddal készülődött az eseményre, mint a fiatalok és legfontosabb tennivalója éppen a párok bemutatása volt egymásnak. Az illem akkoriban ugyanis előírta, hogy egy férfiember csak olyan hölgyet szólíthatott meg, akit korábban már bemutattak neki. Ilyenkor következhetett a kézcsók vagy éppen a kézfogás, melyből az utóbbi szintén fontos szereppel bírt. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a gardedámok egész estén át metszően figyelő pillantásai ellenére a hölgy kifejezhesse szimpátiáját. Amennyiben a kézfogás erőssége eltért a szokásostól, úgy az ifjú dalia tudhatta, hogy van remény a számára, hiszen a lány érdeklődését és szimpátiáját fejezte ki éppen. Bár az úrihölgyek a bál teljes ideje alatt vizsgáztak az illemtanulmányaikból, bizony előfordult, hogy a gardedámok „véletlenül” félre néztek, így nem vették észre, hogy az ifjú úriember „véletlenül” zsebre tett valamilyen apróságot rajongott hölgyétől. Persze másnap a fiúnak – nem is olyan nehéz – kötelessége volt az eltett tárgyból (legyező, zsebkendő, stb.) egy vadonatúj darabbal vizitre jelentkezni a lányos háznál.      

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr7512661467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.