Öngyilkos segédek, vontcsövű pisztolyok és kötésben küzdő kardozók. Milyen is volt egy párbaj az aranyévekben?
Kevés romantikusabb dolgot lehet elképzelni, mint amikor egy férfi az imádott nőt ért sérelem nyomán a lovagiasság szabályai szerint revansot kér, vagyis párbajra hívja a faragatlan sértegetőt. Budapest fénykorában az ilyen esetek kis túlzással egymást érték és nem egy alkalommal nő ügy nélkül is a vívócsarnokban vagy egy zöld mezőn találták magukat a heves vérű ifjak. Ez a szokás – noha már elég korán bűncselekménnyé nyilvánították – a huszadik század közepéig fennmaradt és még a II. világháború előtt is jegyeztek fel párbajokat. Persze mint mindent, a párbajozást is komoly szabályrendszer szabályozta, mely - illegális tevékenység lévén – nem a törvénykönyv lapjain, hanem íratlanul szorították keretek közé a duellum minden részletét.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A két – talán – legfontosabb szabály, hogy a kihívást minden esetben el kellett fogadni és a sérelemért elégtételt kellett venni. E két szabály máris érthetővé teszi, hogy szinte alig volt Budapesten olyan ifjú, aki „párbajszűzen” halt volna meg, különösen ha tudjuk, hogy egy nőt ért sérelem vagy egy hatvan év feletti aggastyán sértegetése esetén a legközelebbi férfi hozzátartozónak kellett az inzultáltat helyettesítenie. Ráadásul egy hölgyet ért inzultus esetében a sértett a helyszínen tartózkodó urak valamelyikétől is kérhetett segítséget, tehát előfordulhatott, hogy egy véletlenül arra sétáló idegen találta magát a kihívó szerepében. Az utóbbi szabály, vagyis a sérelem megtorlásának kényszere különösen érintette a katonaembereket, akiket a becsületbizottság is felügyelt, hiszen őket nem csak személyükben ért sértés, hanem az általuk képviselt hadsereg is a gúny céltáblájá vált. Feljegyeztek olyan esetet, amikor egy katonatiszt a sértegetés nyomán kardjáért nyúlt, de a helyszínen lévők lefogták a kezét, mielőtt miszlikbe aprította volna fegyvertelen és bizony kapatos ellenfelét. Az ügy nem maradt következmények nélkül és a becsületbizottság a testületet ért szégyen okán elvette a tiszt rendfokozatát. Furának tűnhet ez az eset, azonban jól rávilágít a párbaj jelentőségére. A XIX században úgy tekintettek a duellumra, mint a saját igazunkért való kiállásra és a legnemesebb tettek egyikére. A párbajozó akár az élete árán is bebizonyította, hogy hisz az igazában és azért a végsőkig képes kiállni. Ennek megfelelően aki megfutamodott egy párbajra hívás elől, azt a társadalom megvetette és kiközösítette magából.
Persze az íratlan szabályrendszer bizonyos szintig biztosított az első haragból ébredő, lánglelkű lovagoknak, hogy minimalizálják a párbaj okozta veszélyeket. Gondoljunk csak bele: akár egy értelmiségi embernek, aki fegyvert az életben sem fogott a kezében, kötelező volt elégtételt követelnie akár egy magasrangú katonatiszttől is, aki napi szinte gyakorolta a fegyverforgatást. A kiskapuk úgy jöhettek létre, hogy a sértett választott fegyvert, vagyis egy karddal az oldalán csörtető ellenfél láttán dönthetett a pisztoly mellett is, ráadásul – amennyiben nem személyes erőszak következtében került sor a kihívásra – a párbajoknak több fajtája közül szemezgethetett. A karddal történő vívás esetében a nehézkarddal, szúrást is engedélyezve, bandázs nélkül bonyolított és a végsőkig tartó küzdelem volt a legveszélyesebb típus. Ilyen esetekben a harc általában az élet kioltásáig tartott. Mivel a párbajozók segédeinek dolga volt a feltételek egyeztetése, így az ilyen harcokra csak a legritkább esetben kerülhetett sor. A nehézkarddal, de szúrás nélkül bonyolított vívás már hagyott esélyt az aránylag békés rendezésre, különösen, ha első vérig tartott a küzdelem. De jelentéktelen sértés esetén választható volt a könnyű kard is, mely csak szélsőséges esetben volt alkalmas a halálos sérülés okozására. Ráadásul a kihívó (sértett) választhatott különböző mennyiségű bandázst is, ami az érzékeny részek védelmére szolgáló kötést jelentette. A teljes bandázs esetében a nyakat, a hónaljat és a hasat is körbetekerték, így ebben az esetben egy alkarvágás lehetett a legkomolyabb sérülés (az övvonal alatti vágást nem tartották elfogadhatónak és egy képzett kardforgató azt könnyen ki is védhette). Hogy ilyen esetekben bizonyosan ne történhessen halálos sebzés, arról a párbajozók által meghívott – kizárólag – sebészorvos is felelt. Az tiszte volt a kardok tisztaságának vizsgálata és azok fertőtlenítése a halálos sebfertőzés elkerülésének érdekében.
Szintén több fokozat létezett a pisztolypárbaj esetében is. A fegyverválasztásnál lehetőség volt sima és vontcsövű pisztoly megnevezésére. Ez utóbbi csöve huzagolt volt és célzóberendezéssel is ellátták, ami avatott kézben halálos pontosságot garantált. A simacsövű pisztolyok – kis túlzással – furkósbotként veszélyesebb fegyverek voltak, mint elsütve, ugyanis pontosságuk a töredéke sem volt a vontcsövűekének. A pisztolyos összecsapás lehetett rögzített helyű és közelítő típusú is, de mindkét esetben a sértetté volt az első lövés lehetősége. A közelítő párbaj esetében a sértett – a meghatározott kereteken belül – megközelíthette az ellenfelét a lövés előtt, ám ha nem talált, akkor lehetőséget adott a másiknak, hogy még közelebbről vegye őt célba. Az pisztolypárbajokon általában három lövést adhattak le a felek.
Végezetül érdemes néhány mondatban szót ejteni a segédekről is, akiket – ahogy a filmekben is láttuk – a párbajozónak kellett megneveznie. Nos ők általában közeli családtagok vagy barátok voltak, kardpárbaj esetében olyanok, akik tisztában voltak a kardvívás szabályaival. Szerepük az ellenfél segédeivel való egyeztetéssel kezdődött és – amennyiben nem volt ilyen a sértett tulajdonában – a fegyverek beszerzésével folytatódott. A párbaj idején ők vizsgálták meg a fegyverek állapotát – ügyelve a pisztolyok azonos töltésére és a kardok élességére – valamint ők adták a párbajozók kezébe azokat. Általában ennyi látszik a filmekben is, azonban a dolguk ennél sokkal veszélyesebb is lehetett! Az feladatuk volt ugyanis szabálytalanság esetén a párbaj azonnali leállítása, előbb hangos „Állj!” parancsszóval, ám amennyiben nem volt elég, úgy a párbajozók szétválasztásával vagy éppen közéjük állással. Erre azonban ritkán volt szükség, hiszen – túl a lovagias felfogáson – a felek saját jól felfogott érdekükben is kerülték a szabálytalankodást. Ha ugyanis szabálytalan módon okozott valaki halálos sérülést, akkor az már emberölésnek minősült, amit a helyszínen lévőknek kötelező volt jelentenie a hatóságnál, a tettes pedig hosszú börtönbüntetést kockáztatott. Igaz ugyan, hogy a jog szerint a párbajban történő halálokozás is ugyanilyen büntetést vont volna maga után, ám ezt szinte soha nem alkalmazták és a ritka esetekben is csupán jelképes büntetéseket szabtak ki.