Az főváros első hídja, melyet a jég és a nemesek is tönkre akartak tenni
2017. szeptember 28. írta: Lynxa

Az főváros első hídja, melyet a jég és a nemesek is tönkre akartak tenni

Hol van a híd ikertestvére és hogyan úszta meg Széchenyi a halálos balesetet az építkezés során? A Lánchíd építésének története.

 

Mint minden nagy volumenű újítás, az első magyar állandó híd is komoly ellenszélben kezdte meg működését, sőt már az ötlet megszületésekor is sokakból váltott ki elllenszenvet. Gróf Széchenyi István azonban kitartásával elérte, hogy élete főműve megépülhessen a Várdomb lábánál. Igaz, hogy az ötlet kipattanásától a híd átadásáig 28 év telt el, és a legnagyobb magyar sohasem láthatta meg az elkészült hidat, de kevés híján az élete is ráment az építkezésre. A Lánchíddal Budapest mégis újabb lépést tett a világvárosi rangra emelő úton.

            Maga az elképzelés 1821-ben pattant ki Széchenyi fejéből, ám eleinte az ellen lobbi és a magyarországi szakértelem teljes hiánya gátat szabott a tovább lépésnek. Az ellenzők több dolog miatt sem értettek egyet a tervezett kőhíd felépítésével. Attól tartottak ugyanis, hogy a Duna és különösen a zajló jég kimoshatja a híd alapjait, így akár össze is dőlhet a méregdrága építmény, komoly katasztrófát okozva. A kevésbé borúlátó szcénió ezzel szemben a jég feltorlódása okozta árvizektől tartott, mely már az 1700-as évek végén is bekövetkezett, sőt egy évvel a híd építésének megkezdése előtt, 1838-ban meg is ismétlődött, a legendás nagy pesti árvíz formájában. Persze ezekre a félelmekre a mérnöki tudomány akkor már készen állt a válasszal, a nagy nyílású és kevés pillérrel készült lánchidak formájában, ám itthon ezekkel kapcsolatban még senkinek sem volt tapasztalata. Az itthoni hidak ebben az időben boltozatos kialakításúak voltak, nagyobb számú pillérekkel, melyek valóban nincsenek jó barátságban a zajló jégfolyammal. Ezt az ellenvetést ugyan még kezelni lehetett észérvék felsorakoztatásával, ám a hazai nemesség szintén komoly ellenállást fejtett ki a tervvel kapcsolatban, lévén a hídon történő vámszedés egyaránt vonatkozott mindenkire és a hazai kékvérűeknek nem nagyon volt ínyére ez a közteherviselés.

            Széchenyi azonban nem adta fel a tervet, és sorra küzdött meg a felmerülő akadályokkal. Miközben hiába próbált pénzt gyűjteni a hazai nemességtől (a fentiek tükrében ez nem is meglepő), folyamatosan kereste azt a befektetőt, aki üzleti lehetőséget lát a híd megépítésében. 1832-ben létrehozta a Hídegyletet, mely a híd létrehozásával kapcsolatos összes teendőt ellátta a jövőben és tanulmányi útra indult Angliába, ahol a folyami hidak építése már koránt sem járt olyan gyermekcipőben, mint Magyarországon. A körút során megtekintett egy hidat a Temze felett, Marlownál, mely mindössze két pilléren nyugodott és a pályáját láncok tartották a folyó felett.

bigstock-marlow-on-the-thames-4805205.jpg

Ma is látható a "minilánchíd" a Temzén, Marlownál

Forrás: bigstock

 

Rögtön megértette, hogy ez a megoldás kiválóan kiküszöbölheti a Duna okozta problémákat is, így innentől már elsősorban lánchíd építésén gondolkozott. Ezt az elképzelést a tervek elbírálására hazánkba hívott két angol szaktekintély is megerősítette, ami nem kis tény annak ismeretében, hogy mindketten a boltozatos hidak építésével szerezték hírnevüket.

            1836-ban végül az országgyűlés is törvénybe foglalta a híd megépítését és egy évvel később Széchenyi megtalálta a projekt pénzügyi támogatóját és vezetőjét is, Sina György bécsi bankár személyében. Az üzletember – aki a költségek jó részét saját pénzéből fedezte – kikötötte, hogy a híd vámszedésének joga 87 évig az övé kell, hogy legyen, valamint ez idő alatt 1 mérföldön belül más híd nem épülhet a Dunán. Hogy ez mégsem így lett, az annak köszönhető, hogy Sina halála után, 1867-ben a magyar állam megváltotta az örökösöknél a szerződést és a Lánchidat állami tulajdonba vette.

            Sina első intézkedési között szerepelt, hogy hazánkba hívta William Tierry Clarkot és felkérte a híd terveinek elkészítésére. Ezt a lépést Széchenyi is örömmel fogadta, mivel a korábban már említett marlowi híd is az ő munkája volt (ez a híd egyébként ma is létezik és a mi Lánchidunk kicsinyített másának tűnik. Az egyik pilléren pedig egy emléktábla is emlékeztet a budapesti kapcsolatra). Az építkezés végül 1839-ben vette kezdetét, azonban azt a helyszínen már egy másik Clark, Adam irányította. W.T. Clark ugyanis más irányú elfoglaltsága miatt, helyettese pedig betegsége okán utasította vissza a munka felügyeletét. Adam Clark csupán névrokona volt a tervezőnek és még csak nem is egy országban születtek, mivel Adam skót, W.T. pedig angol területen született.

            Bár elsőre rizikósnak tűnhetett a pályája elején járó skót mérnök megbízása egy ilyen horderejű feladattal, ám Adam már korábban is dolgozott Magyarországon (egy dunai kotróhajót tervezett és levezényelte az építését is), így Széchenyi megbízott a szakértelmében. Adam valóban nagyon tehetséges és sokoldalú ember volt (többek között az ő általa irányított egység nyerte az első magyar evezős versenyt is) és kiválóan vezényelte le a munkát. Igaz ugyan, hogy a 10 évig tartó építkezés során egy halálos baleset is történt, ez azonban nem róható fel Adamnek.

lanchid1_klosz.jpg

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György

           

A katasztrófa a munkálatok végső stádiumában történt, amikor a 12 lánc közül az utolsót emelték volna a helyére. A láncokat úszóállványokon szerelték össze, majd csigák segítségével egy gőzgép húzta fel a pilléreken kialakított csatlakozásokhoz őket. A 12 lánc emelésekor azonban a csigák kötélzete elszakadt és a több tonnás lánc visszazuhant az állványra. A rajta lévő emberek - közöttük Széchenyi is – a vízbe zuhantak és egyikük azonnal az életét veszítette. A gróf is csupán csak azért élhette túl a balesetet, mert az nyáron történt – nem volt túl hideg a víz – és mert kiváló úszótudásával könnyedén elérte a partot. Ez az eset a munkálatokat is hátráltatta, mivel csak a lánc kiemelése négy hetet vett igénybe. De az átadás nem emiatt csúszott 1849-re, hanem a háborúskodás következtében. A hídon átvonuló sereg ugyanis több ízben próbálta meg felrobbantani az építményt, ami egyszer sikerült is, így a helyreállítás tovább késleltette az avatást.

            A sors furcsa és kellemetlen fintora, hogy mire az ország egyik ikonikus építménye elkészült, addigra elveszítettük a szabadságharcot és a hidat éppen a gyűlölt Haynau tábornok (ki ne ismerné ezt a nevet?) avatta fel, nem meglepő módon ceremónia nélkül és igen szerény érdeklődés közepette.

            A híd azonban nagy sikernek bizonyult és legjobb évében több, mint 700 ezer forintnyi hídvámot hozott, ami jóval meghaladta a banki kölcsönök kamatát és az alig 30 ezer forintnyi éves fenntartási költséget. Ám ezt Széchenyi már nem láthatta a saját szemével, mivel eddigre már elmegyógyintézetben kezelték.      

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr5212908558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

óðinn 2017.09.29. 10:15:25

Talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy Széchenyi azért szerette volna megépíteni a hidat, mert egy jégzajlás miatt nem tudott átjutni az apja temetésére a pesti oldalról a budaira.
(Egyébként nem kötözködni akarok, de Anglia és Skócia 1707 óta közös országot alkot.)

Tranquillius 2017.09.29. 10:15:31

Első ÁLLANDÓ híd. Repülőhíd és hajóhíd már volt régebben is.

Mizantróp. 2017.10.02. 05:20:01

Az a legbecsülendőbb, hogy Széchenyi egy érdek nélküli célért, hazája javáért tett mindent. Napjainkban ilyesmi nem is létezik.

böli 2017.10.11. 11:43:37

A mérnök neve helyesen William Tierney Clark. Ejnye.