A sportpálya, ahol a címkéit mindenki a korcsolyacsatolóban hagyta, de az előkelő lányok számára egészségtelennek tartották.

A Városligeti Műjégpálya sokkal több, mint egy egyszerű attrakció. Létrehozása megszűntette a liget téli kihaltságát, lendületet adott a magyar jegessport életnek, sőt még a báli szezont is meghosszabította. De nézzük csak szépen sorjában!

Forrás: Fortepan/ Scoch Frigyes

            A városligeti csúszkálás már a műjég létrehozása előtti időszakban sem volt ismeretlen fogalom. Már a szabadságharc előtti időkben is sokan használták a befagyott tavat a téli szórakozásra, igaz ekkor még a korcsolya szinte ismeretlen fogalom volt Magyarországon. Ahhoz, hogy a műjég olyan lehessen. Ahogyan ma ismerjük, kecsesen vagy néha ügyetlenül sikló korcsolyázókkal, szükség volt egy csoportra, aki felkarolta az állandó jégpálya és áttételesen a hazai korcsolyázás ügyét.

            Mint olyan sok esetben a történelemben, ez a „forradalom” is egy kávéházból indult, mégpedig Steingasser vagy más néven a Petőfi kávéház kártyaterméből. Az ötlet az önkéntes mentőegyletnél is bábáskodó Kresz Géza fejéből pattant ki 1869 novemberében és sikerült mintegy száz fős tagságot toborozva létrehoznia a  Pesti Korcsolyázó Egyletet. A tagok elkötelezettségét pedig jól láthatjuk abból a tényből, hogy alig két hónappal később megnyílt a Városligeti Műjégpálya.   

            Az Egylet tagjai a kezdetektől egy olyan társasági teret képzeltek el, ahol címkék nélkül élvezhette együtt a sportot és a friss levegőt a város apraja, s nagyja. Elképzelésük azonban kezdetekben nem aratott osztatlan sikert. Az 1800-as évek közepén ugyanis az ilyen jellegű szórakozást a társadalmi elit még fiatal lányokhoz illetlen elfoglaltságként kezelte és néha hajmeresztő érveket is felhozva ellenezte is. Néhány szélsőséges esetben pedig a kor elismert orvosai is az ő pártjukra állt, a hideg és a sérülések fokozott esélyének veszélyeire felhívva a figyelmet. Néhány haladóbb szellemű nemes azonban kiállt a korcsolyázás mellett és így – egy kis képzavarral élve – lassan megtört a jég.  Hamarosan az uradalmi ifjak és hajadonok együtt rótták a köreiket az alacsonyabb sorból érkezett társaikkal és nem átlallották a korcsolyaszezont a báli időszak kiterjesztéseként felfogni. Márpedig abban az időszakban a férjkeresés még egyértelműen a báltermek homályának sztenderd elfoglaltsága volt.

Forrás: Fortepan/ Saly Noémi

            Ezek után koránt sem meglepő, hogy a kezdetben felállított két fabódé 1874-es leégése után épített első állandó épületben már számoltak a fiatalok féken tartásáért felelős gardedámok megjelenésével is, így a nagyteremből kiválóan szemmel lehetett tartani a jégpálya minden szegletét. A vérmes amazonok pedig nem is voltak restek így cselekedni. A Lechner Ödön tervezte első kőépületben – a már említett nagytermen kívül – egy nyitott terasz is rendelkezésre állt, ahol a zenekar élőben játszhatta a felhőtlen szórakozáshoz elengedhetetlen muzsikát. Az alsóbb szinten alakították ki a melegedőt és a korcsolyacsatolót, valamint itt kapott helyet az első büfé is. A 2011-ben megújult épületben a mai napig is találunk egy kávézót, melynek üvegfalai mögött ülve könnyen képzelhetjük magunkat mi is a gardedámok helyébe vagy éppen csak gyönyörködhetünk a suhanó korcsolyázók látványában.    

Ma is elképzelhetjük milyen volt az első kávézóban...

Forrás: varosligetcafe.hu

            Az első kőépületet rövidesen újra átépítették, így a korcsolyázás szerelmesei már 1893-ban az új, impozáns, 115 méter hosszú, neobarokk jégcsarnok avatását élvezhették. A pálya ekkor kapott villanyvilágítást is, így a 12 ívlámpával és a csodás épülethez illő sétánnyal együtt a költségek 110 ezer forintra rúgtak, melyet teljes egészében a Pesti Korcsolyázó Egylet állt, mely eddigre a korábbi 100 alapítótaghoz képest már 8 ezer követőt tudott felmutatni. Négy évvel később pedig az egyesület végérvényesen a birtokába jutott a tavon történő korcsolyázás kizárólagos jogának és elveikhez híven ezt ingyenesen elérhetővé is tették mindenki számára. Eddigi munkásságukat ismerve nem meglepő, hogy a városvezetést kikötését, miszerint a korcsolyázás hozzáférhetőségét a szegényebb néposztály számára is biztosítaniuk kellet, könnyedén és valószínűleg nagy örömmel teljesítették.

            Erre az időszakra már a korcsolyázás, mint sport is komoly fejlődésen ment át és a kezdeti szabályozatlan versenyeket a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség megalakulását követően egy évvel, 1893-ban már szabályos gyorskorcsolya verseny váltotta fel. Bár ekkor még nem fejlődtek ki az erre a célra alakított sporteszközök, de a szabályok már hasonlítottak a mai rendezvényekéhez. Bár a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség is rövid időn belül megalakult (1908), első versenyüket már egy teljesen más pályán rendezték.

            Már az 1800-as évek végén is szembesültek az Egylet tagjai azzal a problémával, hogy a természetes tó az enyhébb teleken nem fagyott, így lehetetlenné tette a jégpálya használatát. Ezt eleinte egy másik, már hivatalosan is műjégpályának nevezett kisebb helyszínnel igyekeztek megoldani a mai Olof Palme ház környékén. 1901-ben azonban már ez a locsolt pálya sem segített, mivel annyira magas volt a téli hőmérséklet, hogy az egész szezonban egyik pályát sem sikerült megnyitni. Ekkor jutott az Egylet arra az álláspontra, hogy a tó természetes mélysége túlságosan nagy ahhoz, hogy minden évben befagyhasson, így azt mesterségesen le kell csökkenteni. A ma is látható magasságba emelt beton tófeneket ekkor tervezték meg és építették fel, mintegy 8000 négyzetméteres alapterületen. Végül a mai értelemben vett műjégpálya  - az I világháború miatt némi késéssel – 1926-ban készült el és csupán a második ilyen építmény volt az európai kontinensen. Bár felülete 5600 négyzetméterre zsugorodott, kompresszora és a meder alá beépített hűtőrendszerének köszönhetően az enyhébb teleken is képessé vált az állandó minőségű jég fenntartására.