Néha igazi kín volt kintornásnak lenni
2018. január 05. írta: Lynxa

Néha igazi kín volt kintornásnak lenni

Haragos zeneszerzők, bezárt bérház-kapuk és kórházban végződő pályafutások szegélyezték a verklisek életét, az emberek azonban rajongtak értük.

 

Képzeljünk magunk elé egy szép nyári estét a boldog békeidők Tabánjában vagy éppen a Városligetben, az utcai ételárusoktól és a divatos éttermekből áradó, ínycsiklandó illatokkal, kapatos ifjak bolondozásával és az egymásban elmerült szerelmesek andalgásával. Csodás képek ezek, de – akár egy némafilmben – hiányzik egy hang, ami életre kelti őket. Az aranykorban és egészen a Világháború utáni időkig ez az aláfestő zene legtöbbször egy verkliből vagy olaszosabb nevén kintornából szállt a fülekbe és a szívekbe.

verkli1_berko_pal.jpg

Forrás: Fortepan/ Berkó Pál

 

Megközelítőleg száz éven keresztül ezek a kezdetleges zenegépek Budapest utcaképének vagy inkább alapzajának a részei voltak, és noha sokan becsülték le vagy éppen néztek rossz szemmel a kintornásokra és zeneszerszámukra egyaránt, még náluk is többen rajongtak értük.

            Az áldott-átkozott zeneszerszám egyik neve az olasz quintorna olasz szóból származik, mely egy öthúrú tekerőlantot takart. A másik megnevezésnek a német werkl (mű, szerkezet) szó volt az alapja, de Magyarországon előszeretettel hivatkoztak rá sípládaként is. Hogy megértsük kinek is szúrhatta a szemét egy olyan eszköz, mely fillérnyi adományokért cserében kellemes, sőt nemegyszer egészen friss dalokkal szórakoztatja a szegényebb néprétegeket, ahhoz vissza kell nyúlni a korábban szinte egyeduralkodó vándorzenészekhez.

            A vándorzenész szakma soha sem volt egy aranybánya, sőt nem egy alkalommal a legtehetségesebb bandák is az éhhalál küszöbén táncolva tengették napjaikat. Márpedig a szükség nagy úr, így bizony elő-elő fordult, hogy a jóravaló zenészek valami mocskos dologba – leggyakrabban lopásba – keveredtek. Ezek az események persze nem használtak a megítélésüknek. Abban az időszakban az emberek szemében a vándorzenészek valahol a kéregetők és az örömlányok alkotta kétes csoportokkal álltak egy szinten. Persze akkor még nem sejthették, hogy innen is van lejjebb, mert feljövőben van egy olyan szakma a zeneiparon belül, ahol még az alapvető képzettség sem szükséges a szórakoztatáshoz. Bizony a verklisek túlnyomó többsége legfeljebb alapvető gépészeti ismeretekkel rendelkezett, amivel úgy-ahogy rendben tudták tartani egyetlen kereseti eszközüket, a sípládát. Nehéz szakma volt ez szószerinti és átvitt értelemben is, hiszen a fix hellyel nem rendelkező, városi kintornások edényeikkel és egyéb minimális ingóságukkal a vállukon tolták a nehéz zeneszerszámot, és bevételt csak a jószívű adakozóktól remélhettek. Számukra a régi bérházak udvarának macskakövén csörrenő aprópénz hangja jelentett egyedül boldogságot, ha a lakók voltak olyan kegyesek és fizettségre érdemesnek tartották a produktumot. Azonban – különösen a XX. század elején mind több bérház kapuján jelent meg felirat, mely kívülmaradásra szólította fel a kéregetőket, a házalókat és a verkliseket is (egy újabb bizonyíték arra, hogy milyen illusztris társaság részét is képezték ezek az emberek). Persze ezek a feliratok gyakran maradtak hasztalanok, mivel – bécsi mintára – a hivatalosan bejegyzett kintornások csak rokkantak vagy háborús sérültek lehettek, márpedig egy vak embert nem állíthatott meg a legnagyobb betűkkel írt felirat sem.

            De nem csak ezek miatt nem szívlelték a verkliseket. Verdiről, a híres zeneszerzőről például feljegyezték, hogy azért haragudott rájuk, mert az általa komponált zeneművek alig néhány hét leforgása alatt megjelentek ezeknek – a szemében méltatlan – eszközöknek a forgótekercsein vagy tüskedobjain. Mindezekkel együtt azonban sokkal többen voltak, akik szerették, sőt rajongták a sípládásokat.

verkli2_wikimedia.jpg

Forrás: Wikimedia            

 

A zeneszerzők között akadtak olyanok – például Beethoven vagy épen Ravel – akik kifejezetten kintornákra is komponáltak műveket, míg a vendéglátósok az addig drágállott zenekarok olcsó alternatíváját látták bennük. Nem utolsó sorban pedig az emberek nagy része is rajongott a verkli hangjáért és így lehetséges, hogy közel száz éven keresztül elképzelhetetlen volt bármilyen ünnepség vagy mulatozás kintornás nélkül, és a pesti utcaképnek is szerves részei voltak ezek a zeneládák. A XX. század fordulójának környékén a hivatalos adatok szerint 2-300 verklis dolgozott a fővárosban, és népszerűségük csak a rádió megjelenésével kezdett drasztikus zuhanásba. A szerencsésebbek engedéllyel zenélhettek a városligeti vurstliban vagy nappal az éjszakai katonazenekar előtt a műjégpályán. Ők külön kasztot alkottak a verklisek körein belül, hiszen megjelenésük és zeneszerszámjaik is jóval igényesebbek voltak, míg megélhetésük szinte garantáltnak volt nevezhető. Ők voltak azok, akik még a II. világháború után is meg tudtak élni egy kis ideig, így egészen a hatvanas évek elejéig tekerhették kurblijaikat. Sajnos a városi vándor verklisek közel sem voltak ilyen szerencsések. Készültek olyan feljegyzések, melyek tanulsága szerint az utolsó ilyenek nem egyszer roskadtak össze a nyílt utcán a folyamatos nélkülözés miatt, és végül kénytelenek voltak felhagyni mesterségükkel, mely felett eljárt az idő.      

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr3913474577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.