A nagy budapesti kártyahisztéria
2018. április 26. írta: Lynxa

A nagy budapesti kártyahisztéria

Egy évtizednyi őrület öngyilkosságokkal, eljátszott vagyonokkal és kizárólag nők számára épült kártyabarlangokkal, az aranykori Budapesten.

 

Az 1800-as évek végétől az első világháborúig valóságos kártyahisztéria söpört végig az országon, de elsősorban Budapesten. Bár az első, mai értelemben vett kaszinó, a Nemzeti Club már 1827-ben megnyílt, és itt is történt egy-két olyan veszteség melyen a korabeli sajtó és az emberek is jóízűen csámcsogtak, mindez semmi volt ahhoz képest, ami nyolcvan évvel később borította el a várost.

kartya1.jpg

Forrás: Fortepan/ Tarbay Júlia

 

            Noha eddigre már régóta érvényben volt a hazárdjátékokra vonatkozó tilalom, a tiltott szerencsejátékok és különösen a pénzben játszott kártyapartik olyan népszerűségnek örvendtek, hogy a rendőrség képtelen volt felszámolni a jelenséget. Gombamód szaporodtak a titkos helyiségek, ahol az asztal zöld posztója mellett cseréltek gazdát hatalmas összegek, nemegyszer egészen ártatlannak tűnő üzlethelyiségek rejtekajtajai mögött. A rend szigorú őrei találtak ilyen zugokat cukrászdában, sőt borbélyüzletben is, ahol a vendégeket nem csak szó szerinti értelemben kopasztották meg. A kor legnagyobb visszhangot kiváltó esete 1901 decemberében történt, Bécsben.

            Polocki József, dúsgazdag Galíciai földbirtokos legendásan szerette a hazárdjátékokat, ám valószínűleg ez az eset már őt is gondolkodásra sarkalta, hiszen néhány nap leforgása alatt több, mint 3 millió koronát veszített el, ami akkoriban elképzelhetetlen összeg volt. A gróf pechszériája Párizsban kezdődött egy 800 ezer frankos partival, ám két héttel később Bécsbe utazott és úgy folytatta a játékot, mintha mi sem történt volna. Ahogyan a szerencsejátékok esetében gyakran megesik, a szerencse egy pillanatra rákacsintott Polockira és sikerült Königswater báró erszényét 400 ezerrel megkönnyítenie. Azonban itt nem állt meg és leült egy pesti fiatalemberrel is játszani. A bécsi Joker Clubban jól ismerték ezt a szerencselovagot, aki egyébiránt sportoló és magyar képviselő is volt, abban az időben. Maga a parti rövid volt és úgy zajlott le, ahogyan a megkopasztást tanítani is lehetne. A két ellenfél dupla vagy semmi alapon játszott vagyis a vesztes a következő játszmát csak dupla téttel kezdhette meg. A gróf negyed óra alatt veszített 1 milliót, de a teljes összeg elfüstölése is alig tartott tovább egy óránál. A bécsi udvar természetesen mélységesen felháborodott a nagy visszhangot kapott eseten – különösen annak fényében, hogy az ilyen szórakozás ott is tilos volt - és azonnali fellépést ígért a hazárdjátékok ellen. Ez azonban pusztába kiáltott szó maradt.

            A következő nagy veszteségre nem is kellett sokat várni, hiszen már a következő év májusában, alig öt hónappal később újra a kártyától volt hangos a sajtó. A szóban forgó eset ráadásul a haza építésének fellegváraként alapított Nemzeti Kaszinóban (erről szóló cikkünket itt olvashatja) történt. A szenvedő alany egy fiatal magyar mágnás volt, aki egyetlen este 1,3 millió koronát, vagyis gyakorlatilag a teljes vagyonát veszítette el Baccarán és másnap reggel öngyilkosságot követett el.

Ebben az időszakban egymást érték a hasonló esetek, ahol előkelő emberek törlesztették kártyaadósságaikat életük végéig, költöztek más országokba, hogy lemossák magukról a szégyent vagy éppen önkezükkel vetettek véget az életüknek. A kormány és a közvélemény pedig egyre határozottabban bírálta az ilyen jellegű „szórakozást”, mivel úgy vélték, hogy a gazdagok az ország és az ipar felvirágoztatására is fordíthatnák feles pénzüket, ahelyett, hogy nemegyszer egyetlen éjszaka alatt megszabadulnak tőle. Ám tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a 20-ik század első évtizedében Budapesten végigseprő kártyaőrület kizárólag a nemes, a gazdagok és az aranyifjak költséges sportja volt. Bizony a szebbik nem tagjai is jócskán kivették a részüket a tébolyból. 

kartya2.jpg

 Forrás: Fortepan/ Lovas Rita

A bevezetőben már említett, cukrászdában működő illegális kártyaszalon is jól mutatta, hogy mennyire hatalmába kerítette a kor nőit is a szerencsejáték. Ezt a szalont ugyanis kizárólag hölgyek látogatták, ráadásul nem is keltettek vele túl nagy feltűnést, hiszen a cukrászdák akkoriban „női kávéházként” üzemeltek. A rendőrség így bizony nem is fogott volna gyanút, ha egy aggódó férj nem kezdi kerestetni a feleségét, aki túlságosan későig maradt ki. A szálak a már említett cukrászdához vezettek, ahol a razzia során 18 tisztes háziasszonyt találtak a kiérkező rendfenntartók. A nők annyira megijedtek, hogy szinte mindannyian hamis nevet és címet adtak meg a rendőröknek remélve, hogy férjük nem szerez tudomást szégyenletes hobbijukról. Ebben az időszakban az újságok társkereső rovataiban nem volt ritka az olyan hirdetés, amikor nők olyan férfit kerestek férjükül, aki hajlandó lesz kártyaadósságukat is kifizetni.  

De nem csak a balek szerep jutott a gyengébbik nemnek a kártyaasztal mellett, hanem közülük is kikerült sok hírhedt szerencselovag. Ezek az asszonyok ördögi ügyességgel játszották a kor kedvelt játékait a ferblit, az angént, a baccarát és pokert, de otthon voltak az egyszerűbb emberek körében népszerű huszonegyesben is. Persze rendhagyó képességeik mellett a csalásban is otthonosan mozogtak, így sokszor bánta a kosztpénz, ha valamelyik asszony vagy férfiú szerencsétlenségében egy ilyen nőbe botlott. Utóbbiak esetében a csalóknak könnyebb dolguk volt, hiszen női vonzerejüket bevetve a leggyakrabban még a lebukást is ép bőrrel tudták megúszni.    

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr6313811592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FMR 2018.04.27. 03:02:17

A bölcs, szemlélődő, a nyüzsgéstől és mindenféle társadalmi aktivitástól irtózó higgadt ember nem csodálkozhat mindezen. Nagyon nem mellékes, hogy miféle mélylélektani motívumai vannak a nyilvánvalóan önsorsrontó, rapid függést okozó tevékenységnek, amilyen például a kártyajáték is. Valószínű lehet például az adott korban felbecsülhetetlen vagyon birtoklása miatt (tudattalanul) érzett rossz lelkiismeret, a törlesztés vágya, a jogosulatlanul/immorálisan szerzett vagyon eltékozlása révén visszanyert (?) lelkiismereti tisztaság.

Még izgalmasabbak azonban azok a _filozófiai_ okok, hajtóerők, amelyek a kártyajáték és más effélék sikerét magyarázzák. Ez pedig magának az életnek az ürességére, értelmetlenségére, értéktelenségére mutat rá. Schopenhauer szerint az emberi létezés a gyötrő vágyak és az elviselhetetlen unalom, csömör szélsőségei között áll fenn. Ha megvan minden, amit az anyagi javak csak biztosíthatnak, ha minden anyagi és nem anyagi jellegű vágy, igény ki van elégítve, akkor beáll az a csömör (igaz, ez sem tartósan, mert vágyak mindig generálódnak), amelynél bármi jobb. Bármilyen irracionális esemény, akár fájdalom is. Például a vagyon elherdálása is. Hát így. Ecce homo!