A Citadella újrahasznosításának aranykori tervei
2018. augusztus 13. írta: Lynxa

A Citadella újrahasznosításának aranykori tervei

Nemzeti panteon, fürdő, Mátyás király vára, sőt pálmaliget is lehetne ma a Gellért-hegy tetején, ha a pénz vagy a értelem közbe nem szól.

 

Ha volt az aranykori Budának – később Budapestnek – olyan épülete, melyet a helyi lakosok a vereséggel, a terrorral és a szégyennel azonosítottak, akkor az kétségkívül a Gellért-hegyen félelmetesen magasodó Citadella volt. Bár neve olaszul fellegvárat jelent, a Citadella soha nem szolgálta a város erősségét, 1852-es építésekor egyetlen cél vezérelte Haynau tábornokot: az elrémítés.

citadella1.jpg

Forrás: Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György felvétele

 

A vár ágyúit már a kezdetektől a szabadságharc óta megbízhatatlan Pest felé irányozták, hogy ezzel is elejét vegyék minden újabb zendülési kísérletnek. Bár a fellegvár az 1867-es kiegyezéssel hadászati szempontból feleslegessé vált, létezése önmagában sértette a magyarok hazafias érzelmeit.

            Nagyjából ekkor születtek meg az első tervek arra, hogy miként lehetne a városképből és az emberek emlékezetéből egyaránt kitörölni ezt az építményt, és az elképzelések mind úgy kezdődtek, hogy a Citadellát el kell bontani. Hogy ezek után mi történjen, arról már közel sem volt ekkora egyetértés. Az első és talán legkézenfekvőbb ötlet szerint a rosszemlékű vár helyén az eredetivel megegyező vagy nagyon hasonló csillagvizsgálót kellett volna felépíteni. Ugyanis a Citadella területén állt korábban a Csillagda (Uraniae), ahová a magyar csapatok behúzódtak az osztrák fegyverek elől a szabadságharc ütközeteiben. Maga az épület az osztrák ágyútűztől annyira megsérült, hogy menthetetlenné vált, és végül össze is omlott.

A másik tervet eredetileg Széchenyi Istvánnak tulajdonították és többen is újra felelevenítették az évtizedek során. E szerint a leginkább az lett volna a helyes, ha a szégyen helyét a dicsőség vette volna át, és a gyűlölt épület helyén egy nemzeti Panteon magasodott volna. A magvalósításhoz talán Pejakovics Lázár műépítő járt a legközelebb, aki terveket és költségvetést is készített a kegyhelyhez a század fordulóján. Elképzelései szerint az épületcsoport kőben és ércben örökítette volna meg az ország történetét. Látható lett volna itt Árpád és az őt követő valamennyi fejedelem és király, az ősi hét nemzetség vezetői, sőt a régi nemesi családok képviselői is. A mérnök ezt egy templomszerű zárt és nyitott folyosókból, valamint galériákból álló épületben tervezte elhelyezni, melyhez két oldalpavilon csatlakozott volna a honfoglalás és a szabadságharc szoborcsoportjaival. A kétségtelenül monumentális építmény pedig megközelítőleg 20-30 millió forintba került volna (összehasonlításként az Operaház annak idején 2 millió forintból készült el). A panteon terve végül a XX. század első évtizedének derekán végérvényesen lekerült az asztalról.

            Terv persze készült megszámlálhatatlan mennyiségben ezen kívül is, ráadásul az ötletek sora akkor indult csak meg igazán, amikor az osztrák hadsereg a Citadella területét vissza adta a fővárosnak, és az utolsó katonák is elhagyták a terrorvárat. Ugyanis a kiegyezés után még több, mint 30 évig, egészen pontosan 1899-ig állomásoztak katonák a falak között, de ők valószínűleg már inkább csak az épületet védték, mivel eddigre a vár minden hadászati jelentőségét végleg elveszítette. Persze ha valóban így volt, akkor felesleges volt az aggodalom, hiszen a fővárosnak nem lett volna pénze az épületegyüttes elbontására, és 1899 után is csak tessék-lássék munkálatokat kezdeményeztek itt. A homokkőből épült bástya elbontása és a fal áttörése csak arra volt elegendő, hogy a Citadella militáns jellegét eltűntessék. Valószínűleg a pénzhiány lehetett az oka annak is, hogy a rengeteg nagyszabású tervből végül egyik sem valósulhatott meg.   

citadella2.jpg

Forrás: Fortepan/ Magyar Bálint

 

            Pedig az évek folyamán terveztek ide fürdőt, Mátyás király várát (képzelhetjük hogyan nézne ki ma a város a két szomszédos hegy tetején két királyi várral), színházat és Szent-Gellért bazilikát is. A legnagyvonalúbb elképzelést azonban egy magán konzorcium adta be a fővárosi illetékeseknek. Ők a hegy teljes tetejét bérbevették volna a várostól és egy hatalmas szálló- és mulatótelepet hoztak volna itt létre. A vár belsejében oszlopcsarnokokat hoztak volna létre, melyek exkluzív szórakozóhelyeként funkcionáltak volna, míg kívülről szállodákat, elegáns villákat és pálmaligeteket(!) alakítottak volna ki. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezesetben nem is a pénzhiány, hanem a józan ész döntött és ezért nem szüretelhetünk ma (persze a klímán kívül) datolyát az ország egyik világörökség helyszínén. Voltak azonban olyanok, akik – a nemzeti büszkeség megnyugvásán kívül is – profitáltak az osztrák hadsereg 1899-es kivonulásával.  

            A Gellért-hegyen már abban az időben is szép számmal épültek magánvillák, melyeket csodálatos, buja kertek öveztek. Azonban aki itt akart építkezni, annak egy olyan szerződést kellett kötnie a várossal, melyben szerepelt egy eléggé fura záradék is. Az építtetők ugyanis kötelezték magukat, hogy háborús szükségből, a király felszólítására ingatlanjaikat és a hozzájuk tartozó kertet kötelesek haladéktalanul elbontani. A hadászatban jártas osztrákok ugyanis attól féltek, hogy a (polgár)háborús ellenség ezek takarásában könnyedén megközelítheti a fellegvárat. Ez a záradék végül az osztrák kivonulás után törlésre került a szerződésekből.

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr3014154951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.