Több ezer bérház épült az aranykorban Budapesten
2018. november 19. írta: Lynxa

Több ezer bérház épült az aranykorban Budapesten

Hihetetlen üzlet volt a XIX. században bérházat vagy bérpalotát építeni Budapesten, íme a fővárosi bérházak története dióhéjban.

berhaz1.jpg

Fotó: Fortepan/ Klösz György 

 

Budapest elképzelhetetlen gangos bérházai, csodás palotái nélkül, bármerre is járunk a belvárosban, az utcaképet a XIX. században épült három-négy emeletes házak határozzák meg. De vajon hogyan és miként épült ki a város az 1800-as években és ki finanszírozta a lakásépítéseket? Tényleg olyan kemények voltak a tulajdonosok a bérlőkkel és vajon hogyan lehetett lakáshoz jutni? Ezekre kerestük a választ!

A bérlakások, paloták építését bizony a belőlük kinyerhető pénz motiválta. Már a XIX. század első felében hihetetlen adatok láttak napvilágot arról, hogy milyen összegeket lehet megkeresni egy pesti vagy budai bérlakásos ház felépítésével, és az abban lévő ingatlanok kiadásával. Miközben Széchenyi István teljes birtokai után 60.000 forint éves jövedelemmel gazdálkodhatott, addig egyedül a reformkori város legnagyobb bérházából, a 48 lakásos Orczy-házból mintegy 41.000 forint folyt be évente. Általában egy pesti belvárosi ház (akár két- vagy háromemeletes) évi 10-15 000 forintnyi bevételt jelentett a tulajdonosának.

berhaz2.jpg

Az Orczy-ház

Fotó: Fortepan/ Klösz György 

 

Nem csoda, hogy számtalan kereskedő, iparos és mágnás döntött úgy, hogy bérlakások építésébe fekteti bevételeit. Ez a tendencia 1867 után még jobban felgyorsult, hiszen a folyamatosan növekvő székesfővárosban óriási igény jelentkezett a különböző osztályoknak szóló, eltérő színvonalú bérlakásokra.

A magánszemélyek már nem is tudták biztosítani a piac befektetési igényét, így felléptek a különböző városi intézmények és szervezetek, mint befektetők. Ilyen befektető volt például az egyház, a városi tanács, különböző nagyvállalatok és maguk a hiteleket is nyújtó pénzintézetek. Ekkor indult meg a jelzáloghitelezés is, amelynek alapját, a telekkönyvi bejegyzési jogszabályt 1853-ban iktatták be a monarchiában. A különböző takarékpénztárak jelzálogleveleket bocsátottak ki, amelyeket bárki megvehetett, és ebből finanszírozták hitelként az ingatlanberuházásokat. A nagy építkezési láz természetesen a fővárosnak is igen jól jött, hiszen bevételei fő forrását az ingatlanbérbeadás utáni adók jelentették. Ilyen volt például a házbérkrajcár, a szemétszállítási díj őse, amely körülbell 3%-ban terhelte a bérleti jövedelmeket. A lakbérjövedelem után fizetendő adóláb 1868-ban Budán és Pesten 24%, 1883 után az egyesített városban 20% volt, erre vezették be plusz adóként az ún. általános jövedelmi pótadót, ami lényegében még egyszer megadóztatta e bevételeket. Átlagosan elmondható, hogy 100 korona házbér-jövedelemre körülbelül 33-40 korona házbéradó jutott, ami a fenti típusokból állt össze. Ezzel a bérlakásbefektetés az értékpapírokhoz és a vidéki uradalmakhoz képest jócskán több nyereséggel kecsegtetett.

Épültek is a házak sorra, míg 1850 előtt csupán pár száz bérlakásos ház állt Budán és Pesten, addig 1870-ben 5200 ház, és mindez a századfordulóig évente több százzal épülettel gyarapodott. A város előkelő részein a leggazdagabb mágnások és vállalattulajdonosok építettek francia és olasz reneszánsz stílusú vagy a neobarokk bérpalotákat. Ezekben többnyire a tulajdonos lakosztályai mellett luxus-bérlakásokat is kialakítottak a módosabb polgárság részére. Ezeknél már jóval puritánabbak voltak a Király utca, a Nyugati környéke és Józsefváros gangos bérházai, amelyekben többszobás polgári lakásokat csakúgy találunk, mint 1-2 szobás mini-garzonokat. A legszegényebbek a külváros munkás-házaiba kényszerültek, ahol a pompának már nyoma sem volt. A bérpalotákban volt kocsiszín, kút és udvar, gazdag díszítés és több lépcsőházas felépítés, itt a lakások is elérték a 8-10 szobás méretet. A munkásoknak szánt egyszobás minigarzonokat tömörítő épületekben viszont még az erkélyek is hiányoztak. A vízhálózat kiépítésével a XIX. század végére elég széles körben elterjedtek a komforthelyiségek is, így a gazdagok lakásaiban öblítős WC és fürdőszoba állt rendelkezésre, a szegényebbek, pedig a gangon kialakított közös higiénés helyiségeket használhatták.

            1890-re egyébként a bérlakásépítési láz olyan fokára hágott, hogy a kínálat megelőzte a keresletet és így történhetett, hogy a századfordulón százával álltak üresen a bérlakások. Ezt a helyzetet próbálta orvosolni a főváros vezetése a kérhető lakbér maximalizálásával, hiszen lakót még csak-csak lehetett találni, viszont fizetni képes bérlők már kevésbé. Ráadásul a befektetők a szegényebbeknek szánt minilakásos bérházak helyett inkább a jódmódú polgárokat célzó nagylakásos, minőségibb ingatlanok építését favorizálták, mivel kockázatosnak tartották a bizonytalan jövedelmű lakókat. Pedig nagyobb lakásigénye a szegényebb rétegeknek lett volna, hiszen ők gyakran 4-5-öd magukkal nyomorogtak egy-egy szobában. Ők töltötték meg a város nyomornegyedeit is, ahol egyszobás kalyibákban, miniházakban húzták meg magukat. De ez már egy másik történet.

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr9614309351

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.