Báli etikett a monarchia idejéből
2019. január 15. írta: BP Romantikája

Báli etikett a monarchia idejéből

Szigorú tánc- és vacsorarend, kötött öltözködési és viselkedési szabályok jellemezték az aranykor báljait. Íme a XIX. század báli etikettje.

 001_116_pix_oldal_53_kep_0001.jpgForrás: OSZK EPA -  József főherczeg rokkoko-bálja a főherczeg új palotájában - Hegedűs László rajza a "Vasárnap Ujság" részére.

A farsangi időszak a dualizmus idején is a bálok ideje volt. Év elején tartották a legnagyobb udvari estélyeket, Budapesten pedig előkelő bálokban és a polgárok, köznép által is látogatható táncestekben sem volt hiány. De bármennyire is polgárosodott a főváros, a szigorú báli etikettet bizony be kellett tartani minden bálozónak. Minél előkelőbb volt egy rendezvény, annál szigorúbb szabályok vonatkoztak a meghívottakra. 

A ranglétra tetején természetesen az udvari bálok állottak, ahová nem mindenki kapott meghívást, csak azon főnemesi családok, akik udvarképesek voltak, mert több nemzedékre visszamenőleg bizonyítani tudták főúri származásukat. Az udvari bálokban mutatták be a főnemesi családok eladósorba kerülő leányait, akik a rendezvényen nemcsak a királyi párnak, vagy azok képviselőinek, de egyben a társaságnak is bemutatkoztak. Ilyenkor illett fehéret viselni az elsőbálozóknak. Később, pár évvel idősebben a fehér ruhát rózsaszínre és halványkékre is cserélhették, de tündöklő ékszerek helyett vékony aranyláncot vagy csak egyszerű virágcsokrot viselhettek a fiatal lányok. Ha valaki egészen 25 éves koráig pártában maradt, akkor ezután már az asszonyokra jellemző kivágott és színes ruhát is hordhatott. A báli szezonban a hölgyeknek nem illett ugyanabban a ruhában és cipőben kétszer megjelenni, így minden bálra minden lánynak és asszonynak új ruhát csináltattak, ami komoly beruházást jelentett, hiszen egy-egy farsangi időszakban akár 10-12 bálon is részt vehettek. Az elsőbálozók bemutatása egyébként nem csak az udvarban volt szokás, ezt átvették a polgárok által is látogatható fővárosi estélyek is.

 Természetesen a lányokat elkísérte a teljes család, kísérő nélkül még az egyszerűbb polgárlányok sem bálozhattak az egyszerűbb eseményeken, minimum egy gardedámnak szemmel kellett őket tartani. A XX. század első felében azonban már az iselőfordult, hogy a módosabb polgárok saját kocsival utaztatták a leányaik gavallérjait, akik többniyre rokon és baráti családokból kerültek ki, természetesen a legényeknek illett megtáncoltatni a vendéglátó leánykáját. Egyébként az urak sem öltözhettek akárhogyan. Az illemkódex szerint a bálokhoz frakk dukált, és ehhez fehér csokornyakkendő. Fekete csokornyakkendőt egyedül a pincérek hordtak, így érdemes volt megszívlelni az etikett szabályait, ha nem szerették volna, ha összekeverik őket a személyzettel. A legelegánsabb bálokon csakis önkötő nyakkendőt viseltek az urak, és nem felejthették el a fehér kesztyűt sem.

A báloknak meg voltak a maguk fontos tárgyi kellékei is. A nőknél ilyen volt a legyező, amelynek saját etikettjéről és nyelvéről már KORÁBBAN ÍRTUNK egy cikket, illetve a lornyon is igen fontos kommunikációs eszköznek bizonyult mindkét nem esetében, nem csak díszítő funkciót látott el, erről is készült korábban már egy BLOGPOSZT. A táncolni vágyó hölgyek kis füzetecskét tartottak a karjukon, a táncrendet, amelybe szorgalmasan beírták, hogy mikor kivel táncolnak. Az előkelő estélyeken az első tánc mindig valamelyik családtagot illette, így az elsőbálozó leányoknál az édesapát vagy az idősebb fiútestvért, az asszonyok estében a férjet. A hölgyválasz sem volt ritka az estélyeken, ilyenkor egy jól nevelt férfi nem mondhatott nemet senkinek. Egy úriembereknek kötelessége volt megtáncoltatni a társaságban található nőket, de az elsőbálozók szülei azért előre „lezsírozták", nehogy üres legyen a leányzó táncrendje. A XIX. században a táncok között elősorban keringőt és német eredetű táncokat találunk, amelyeket a század végére Budapesten felvált a csárdás és a palotás. Ez utóbbi kötelező nyitótánc volt szinte minden magyar vonatkozású bálon. 

A legtöbb bál nem csak egy zenés-táncos mulatság volt, hanem egyben egy komoly vacsora is. Az udvari bálokon általában háromnegyed 12-kor szolgálták fel a késői vacsorát, és az asztalnál szintén szigorú szabályoknak kellett megfelelnie mindenkinek. Egy asztalhoz általában egy családot vagy közeli rokonokat, ismerősöket ültettek, ha azonban még sem így történt, akkor be kellett mutatkozni egymásnak, mivel idegenek nem étkezhettek egy asztalnál. Az udvari hosszúasztalos ültetésnél rang szerint helyezték el a társaságot, ilyenkor sokszor a házasodási szándékok és a politikai, gazdasági célok is szerepet kaptak, így kerülhetett egymás mellé például két előkelő család ifjú leánya és fia, valamint különböző állami pozíciókat betöltő tisztségviselők döntéshozó mágnások szomszédságába. A több fogásos, olykor 10-12 ételt is magábafoglaló vacsorán szigorú etikett alapján étkeztek a vendégek, amelybe a megfelelő tányér- és evőeszközhasználat ugyanúgy beletartozott, mint az, hogy mindig az asztaltársaság legelőkelőbb tagjához kellett az étkezés ütemét igazítani. Ha ő befejezte az evést, akkor utána már senki sem késlekedhetett.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr2014544870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.