Képzeletbeli vizit egy századfordulós kávéházban
2019. július 11. írta: BP Romantikája

Képzeletbeli vizit egy századfordulós kávéházban

Egy kitalált gyártulajdonos kalauzol el bennünket a 20. század elején egy kávéházba és az ő szemén keresztül ismerhetjük meg az ilyen helyek titkos világát.

11941.jpg

Forrás: FORTEPAN/Kurutz Márton

           Képzeletbeli sétánkon ma Tuschl Tódor gyártulajdonost kísérjük el, a kedvenc kávéházába, mely a körúton várta a vendégeit. Mivel az épület csupán egy saroknyira állt a Tuschl úr nagypolgári lakásának is helyet adó háztól, így az iparos gyalogosan indult el törzshelyére. A koranyári délelőttöt a körút szokásos zajai töltötték meg, emberek locsogása, a társzekereket hajtó kocsisok kiáltozása és egy villamos csilingelése. Ez utóbbit Tuschl a mai napig nem kedvelte meg, noha már másfél évtizede része volt a környék utcaképének. Úgy gondolta, hogy ha az ember nem képes megfizetni egy bérkocsist, akkor még mindig elegánsabb és hagyományosabb dolog egy lóvasútra felszállni, mint egy ilyen ördögtől való, delejhajtású masinériára. Az ő lelki szemei előtt villamoson csak a gyári munkások és a piaci kofák utaztak, míg a napközben a mulasztó diákok bérelték ki maguknak.

            Mire hősünk idáig ért a gondolatmenetében már egészen közel jutott a kávéházhoz, ám ekkor egy kissé lelassította eddig sem sietős lépéseit. Az épület ajtaján ugyanis éppen ekkor lépett be egy úriember és Tuschl nem akarta, hogy az ajtóban álló Vendelin mással legyen elfoglalva, amikor ő belép az előtérbe. A férfi, aki éppen belépett az ajtón, a legutolsó londoni divat szerinti, háromrészes öltönyt viselt, ami elegáns megjelenést kölcsönzött neki. Az iparos szerint ez a ruházat éppen megfelelő volt egy kávéházi vizitre napközben, ám ő mégis más ruhát viselt. Asztaltársaságának hallgatólagos megegyezése és Tuschl úr társadalmi státusza indokolta a szmoking használatát, karimáján felhajtott, egyetlen horpadással díszitett homburg kalappal és kápli nélküli Oxford cipővel. A férfi jól becsülte meg a szükséges tempót, így amikor a kávéház bejáratához ért, Vendelin már újra a helyén állt.

A főpincér szokásos udvarias módján mélyen meghajolt, így köszöntve a belépőt:

- Isten hozta nálunk újra, tekintetes uram!

Ez a megszólítás kijárt Tuschlnak a társadalomban elfoglalt szerepe révén és mivel más politikai, egyházi vagy katonai szerepet nem töltött be, így ezzel be is kellett érnie. Vendelin ezután arról érdeklődött, hogy kigyógyult-e már a meghűléséből a nagyságos asszony, mire az iparos megnyugtatta, hogy a felesége már jobban van, de orvosi javallatra még néhány napot az ágyban kell töltenie. A szokásos reggeli szertartás ezután azzal folytatódott, hogy Vendelin megtudakolta, vajon ma is a kedvenc asztalához szeretne-e leülni, és a szokásos rendelését kívánja-e elfogyasztani. Mint évek óta minden egyes nap, a válasz ma is igen volt mindkét kérdésre. A főpincér ezután egészen a karzaton lévő asztalig kísérte a törzsvendéget.

            Bár a kávéház nem tartozott a város legelegánsabbjai közé, Tuschl mégis szerette. A hely világos volt, hatalmas körútra néző ablakain dőlt be a koranyári napsütés és az emeleti ablakokat már ilyenkor szélesre tárták, így a friss levegő is átjárhatta a karzatot. A falak díszítései eléggé visszafogottak voltak a legpuccosabb kávéházak arannyal húzott mintáihoz képest, és az asztalokon is csupán kockás terítő szerénykedett, damaszt abroszok helyett. Az iparos mégis kedvelte ezt a helyet, ahol pózolástól mentesen beszélgethetett néha olyan alacsonyabb osztályból jött emberekkel is, akiket egy menőbb helyre be sem engedtek volna.

            Mielőtt Tuschl úr elbocsátotta volna Vendelint, még megtudakolta tőle, hogy tudna-e számára egy ügyes műbútor asztalost ajánlani, lévén egy szerencsétlen baleset folytán eltörött az egyik kedvenc székének a lába. A főpincér megnyugtatta, hogy ismer egy kiváló mesterembert és rögvest el is küldet az inasáért. Vendelin ezután elsietett a tekintetes úr kávéjáért és a hozzá tartozó pohár vízért és néhány aprósüteményért, melyeket reggel fogyasztani szokott. Az iparos így átadhatta magát az újságolvasás nyugodt elfoglaltságának, hiszen kedvenc lapja már az olvasóba készítve várta az asztalon. Valójában Tuschl két dolog miatt érkezett általában egy órával korábban, mint asztaltársai: egyrészt mert ilyenkor még kevesen voltak a kávéházban és jobban szemügyre vehette az embereket, másrészt ilyenkor tájékozódott a lapokból a legfrissebb hírekről, nehogy a társalgás közben ne tudjon hozzászólni valamilyen témához.

            Ahogy minden reggel, úgy most is körbejáratta a tekintetét az épületben, az újság felett szemlélve. Ahogy gyakran előfordult, a terem eldugottabb szegletében egy szerelmes pár búgott bensőségesen. Az utcára nyíló nagy portál előtt egy szegényes ruhába öltözött fiatalember üldögélt fél csésze kávé társaságában. Ő valószínűleg kihasználta a kávéház íratlan szabályát, miszerint aki képes egy csésze kávé árát kifizetni, azt soha nem fordítják vissza a küszöbről. Az ilyen emberek télen a hideg és a sötét, nyáron a meleg elől húzodtak be ide, miközben néhány fillérért egy csipetnyi luxust is becsempészhettek szürke hétköznapjaikba. A karzaton odébb egy ismerős arc is feltűnt. Néhány asztalnyira egy író, Molnár Ferenc görnyedt a papírjai fölé és képzeletben valahol a grundon járt.

            Tuschl szerette figyelni az embereket és azt is kedvelte, hogy ezek a helyek valódi demokráciát kínáltak. A lánglelkű, forradalmár egyetemisták itt megoszthatták a nézeteiket a gyárosokkal, a főrendek pedig nem átallottak egy asztalhoz ülni a revütáncosokkal. Az ilyen épületeken belül senkit sem érdekeltek különösebben azok a címkék, melyeket az ajtón kilépve újra magukra akasztottak.     

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr8314883240
Nincsenek hozzászólások.