A föld alatti nyomor
2019. augusztus 21. írta: BP Romantikája

A föld alatti nyomor

A barlanglakások látszólag az életet valójában a halált kínálták, de még ötven éve is laktak bennük.

barlanglakas2.png

 

A sziklalakások létét a török uralomnak és ezen keresztül a bornak köszönhetjük. A megszállás idején ők voltak, akik a bor megfelelő tárolásához a sziklákba – leginkább mészkőbe - vájtak barlangokat. Legtöbb esetben a nagyobb, tárolásra szolgáló mélyedés közelében a bor őrzésével megbízott vincellér számára is vájtak egy odút, mely lakásul szolgált neki és a családjának. A mészkőbányászat – különösen Budafokon vagy akkori nevén Promontoron – csakhamar túlnőtt a borászat által elvárt mennyiségen, és a kiváló, víznek is ellenálló mészkő keresett építőanyag lett Pesten majd később Budapesten is. Ebben az időszakban már két legyet ütöttek egy csapásra és a mészkövet úgy bányászták, hogy eleve lakássá alakítható mélyedéseket készítsenek. Ide eleinte a kőfejtéseken dolgozó munkások költöztek be, ám később ezeket már a normál lakások módjára adták-vették, sőt leggyakrabban bérbe adták őket.

            Ahogy az igények nőttek, az eljárásokon is változtatni kellett. Az 1800-as évek közepén Budafok lakosságának negyede, vagyis megközelítőleg 3000 ember élt barlanglakásokban, és ehhez már nem volt elegendő a hagyományos vájási módszer nyújtotta lehetőség. Ebben az időben már kezdetleges lakótelepeket vájtak a mészkőbe, melyet egy ember magasságú, téglalap alakú mélyedéssel kezdtek. Ez lett a közös udvar, melyből minden irányba barlangokat vájtak a kőbe. Az emberek eleinte igen praktikusnak tartották a barlangot, mint lakóhelyet, hiszen falai jóval ellenállóbbak voltak az akkori – de akár a mai – házakénál is. Az elkészült barlangokon csak minimális átalakításokat kellett elvégezni, hogy élhetővé tegyék őket. Általában a nyílást úgy alakították át, hogy egy fa keretet és egy ebbe illeszkedő ajtót lehessen hozzá rögzíteni, a falakat fehérre meszelték és néhány lakás esetében egy kéményt fúrtak a mennyezeten keresztül a szabadba, ez utóbbi azonban ritka volt. Emellett néhány egyszerű bútorral és kezdetleges tűzhellyel rendezték be a barlanglakásokat. A padlót és a mennyezetet szinte minden esetben érintetlenül hagyták. 

barlanglakas.jpg

            Ezek a lakások természetesen az áruk miatt voltak népszerűek, és ennek megfelelően a kezdetektől a legszegényebb rétegek szorultak rájuk. Egy budafoki barlanglakás éves díja az 1800-as évek második felében 50-120 korona között mozgott, míg a közelben, a Törley gyárban vagy a Sörházban 40-60 koronás havi bért lehetett keresni. Vagyis, ha a mai számok nyelvére fordítjuk, akkor egy-két havi átlagbérért lehetett egy évre megoldani a lakhatást. Sőt egy átlagos barlanglakást már 2-3000 koronáért meg is lehetett venni (ha volt eladó), ami nagyjából négy és fél évnyi fizetésnek felelt meg. Ám a huszadik század fordulójára a lakások már inkább feketebáránynak, mintsem csodás és olcsó lehetőségnek számítottak.

            1910 környékén röppentek fel az első hangok, hogy ezek a barlanglakások nem alkalmasak emberi életre és nemcsak az ott élőket, de a környezetüket is veszélyeztetik és lakhatatlanná teszik. Nem meglepő módon kiderült, hogy éppen a legelőnyösebbnek tűnő tulajdonságok tették őket a leginkább veszélyessé. Először is olcsóságuk folytán éppen a leginkább rászoruló családok jutottak ide, akik sok gyereket neveltek, igen kevés bevétel mellett. Ennek következtében nem volt ritka, hogy még a legkisebb, 5-6 négyzetméteres lakásokban is akár 8-10 ember zsúfolódott össze. Emellett a barlang felépítése folytán egyetlen falon lehetett csak nyílást vágni, így, ha ritkán vágtak is apró ablakokat, huzatot nem lehetett létrehozni, vagyis a levegőcsere igen minimális volt.

Szintén szóba sem jöhetett a csatornázás, lévén, hogy a lakások jóval az utcaszint alatt voltak, így legtöbbször csak egy gödröt véstek a sziklába, ami WC és emésztőgödör szerepkört is betöltött. Az így terjengő rettenetes bűz még igazából csak zavarólag hatott – a környéken lakók számára – ám a fentiek tükrében nem nehéz elképzelni, hogy micsoda melegágyai voltak ezek a telepek a legkülönbözőbb járványoknak. A 1910-es években nem volt ritka, hogy a 3000 körüli lakosságból egy időben akár hatszázan is betegek voltak, ráadásul olyan járványok tűntek fel, mint a vérhas, a tífusz, a kolera, sőt a lepra is. Emellett a napfény szinte teljes hiánya kapcsán igen gyakori volt a test torzulásához vezető angolkór is.

Azonban a telepek felszámolása – a helyiek és kormányzat erőfeszítései ellenére - végül lehetetlennek bizonyult. Az itt lakók nem csak, hogy ragaszkodtak a lakásukhoz és az életformájukhoz, de anyagi lehetőségeik miatt, ha akartak sem tudtak volna elköltözni a barlanglakásokból. A budafoki barlangi telepet így több, mint 100 évig lakták a legszegényebb rétegek és csak a szükséglakások, illetve lakótelepek nagyobb arányú megjelenésekor, az 1960-as években kezdett elnéptelenedni. Volt azonban, aki még ekkor is ragaszkodott a barlanglakásához. Az egyik utolsó lakó 1971-ben hagyta hátra a barlangját, mely most kiállításként az eredeti állapotában látogatható.

A bejegyzés trackback címe:

https://bpromantikaja.blog.hu/api/trackback/id/tr7715005958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.