Szigorú szabályok és néha testi fenyítés. Illemtani gyorstalpaló a békebeli Budapestről a korzózástól az első bálig.
A békebeli Budapest elmaradhatatlan és szigorú rend szerint lebonyolított látványosságai között előkelő helyen szerepelt a nagypolgárok és a főrendek délelőtti és délutáni korzózása, a Duna partján, a Király utczában vagy később a Sugár úton. A drága ruhákba és még drágább parfümökbe burkolózott dámák látványa csak úgy vonzotta az egyszerűbb embereket és valljuk be, hogy ez a figyelem nekik is éppen ennyire imponált. A kor kispolgárai vagy éppen a munkásosztály tagjai álmaik megtestesülését látták az előkelőségek tökéletes viselkedésében és az általuk viselt csodás ruhakölteményekben. Amit azonban csak kevesen tudtak, hogy a szinte szertartásos rend és szigorú etikett szinte úgy szorította a fiatal és idősebb, jómódú dámákat, akárcsak a halcsont fűző, melyet a ruha alatt viseltek.
Úrilányok a XIX.-ik században
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A gazdag családok lány tagjait már születésüktől szigorú – néha magyarul sem beszélő – nevelőnők nevelték a jómodor és a hibátlan viselkedés legaprólékosabb fortélyaira, és ez a folyamat az első bálon érte el csúcspontját. Bár nagyban függött a nevelőnő személyiségétől is, a módszerekről általában elmondható, hogy – stílusosan – egyik sem volt egy leányálom. A helyes testtartás, mint a megfelelő megjelenés alapja, külön figyelmet kapott és bizony nem volt ritka, hogy néhány jól irányzott ütéssel vették rá a fiatal lányokat a gerinc kiegyenesítésére. Az úri hölgyeknek tisztában kellett lennie – többek között – a megfelelő ruházat vagy éppen az arcfestés szabályaival is. Ez utóbbi volt a könnyebben megjegyezhető passzus, hiszen az arc csinosításának minden módozata tiltott volt. Egyrészt mert ez a közönséges nők védjegyének számított, másrészt mert elfedte a fiatal, rózsás bőr igazi csodás szépségét. A ruházat már lényegesen bonyolultabb magolni valót jelentett. Egy úri kisasszonynak – vagy éppen asszonynak – a viselt darabok összeállítása, anyaga és színe alapján azonnal azonosíthatónak kellett lennie, az életkor, a családi állapot és a rang tekintetében is. A legutolsó divat szerinti öltözékeket szintén rangon alulinak tekintették, mint ahogy azt is, ha egy úrihölgy egy azonos nap két eseményén ugyanazt a ruhát viselte. Ha ez megterhelőnek tűnik, akkor ne is gondoljunk bele, hogy egy strandoló úrihölgytől a többszöri, akár háromszori, négyszeri átöltözést is elvárták.
Szintén ma már felfoghatatlanul szigorú normák vonatkoztak a viselkedésre, de még a mimikára is. A lányokat már egészen kis koruktól nevelni kezdték az érzelmeik elrejtésére, mivel egy úrihölgyön az öröm, az izgatottság, a sértettség, de még a gyász sem látszódhatott. Az utcán járva nem volt szabad nézelődni (még a földre vagy az égre sem), ahogyan ok nélkül megállni is rangon alulinak számított. Az elfogadható korzózás az egyenes derékkal és fejtartással bonyolított, lendületes de nem sietős, légies suhanás volt. A fejtartás gyakorlásához gyakran használtak a fejtetőre tett könyvet, sőt vizespohárral terhelt tálcát is. Persze hozzá kell tennünk sietve, hogy a nézelődés és a céltalan lófrálás tilalma az úriemberek esetében is életben volt, mint ahogy esetükben kirívó faragatlanságnak számított az is, ha egy csinosabb hölgy után megfordultak (hát még, ha utána is szóltak! Brrrr.). A megszólításra leginkább csak a bálokon adódott alkalom, persze szigorú keretek között.
Az első bál a fiatal hölgyek életében az egyik legfontosabb mérföldkőnek számított és ennek megfelelően hosszú hónapokon át, éjjelt nappallá téve készültek is rá. Meg kellett tanulniuk a helyes társalgást, melyben az említhető – többnyire semleges – témák is előre lefektetésre kerültek, sőt könyvekkel a hónuk alatt a stílusos étkezést is be kellett biflázniuk. Persze érthető a fokozott izgalom, hiszen ez volt az az esemény, amikor az eladósorba kerülő lányok először vehettek részt társasági összejövetelen és nem egyszer itt találkoztak jövőbeli férjeikkel is.
Tipikus helyszín az első bálhoz - a Szapáry Kastély táncterme
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A bál szervezését vállaló hölgy legalább olyan gonddal készülődött az eseményre, mint a fiatalok és legfontosabb tennivalója éppen a párok bemutatása volt egymásnak. Az illem akkoriban ugyanis előírta, hogy egy férfiember csak olyan hölgyet szólíthatott meg, akit korábban már bemutattak neki. Ilyenkor következhetett a kézcsók vagy éppen a kézfogás, melyből az utóbbi szintén fontos szereppel bírt. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a gardedámok egész estén át metszően figyelő pillantásai ellenére a hölgy kifejezhesse szimpátiáját. Amennyiben a kézfogás erőssége eltért a szokásostól, úgy az ifjú dalia tudhatta, hogy van remény a számára, hiszen a lány érdeklődését és szimpátiáját fejezte ki éppen. Bár az úrihölgyek a bál teljes ideje alatt vizsgáztak az illemtanulmányaikból, bizony előfordult, hogy a gardedámok „véletlenül” félre néztek, így nem vették észre, hogy az ifjú úriember „véletlenül” zsebre tett valamilyen apróságot rajongott hölgyétől. Persze másnap a fiúnak – nem is olyan nehéz – kötelessége volt az eltett tárgyból (legyező, zsebkendő, stb.) egy vadonatúj darabbal vizitre jelentkezni a lányos háznál.
