Az Országos Tébolyda atyja volt állami kiküldött, száműzött, végül nemesi rangot kapott. De megalapozta a magyar elmegyógyítást.
Forrás: Wikipedia/Texaner - A Lipótmezei Elmegyógyintézet épülete
Egy országos elmegyógyintézet – vagy ahogyan akkoriban nevezték tébolyda, őrülde – felállításának az ötlete már az 1700-as években felmerült. Akkoriban azonban még nem jelentkezett komolyabb igény egy ilyen jellegű intézményre, lévén a gyógyításnak ez a területe még igencsak elmaradott állapotban volt az országban. Valójában akkoriban a gyógyítás igazán még fel sem merült, helyette a végleges izoláláson és a betegek fékentartásán volt a hangsúly. Az akkori tébolydának tekinthető épületek inkább emlékeztettek börtönre, mint kórházra, az „ápoltak” pedig jó eséllyel életük végéig láncra verve vegetáltak. Ahhoz, hogy a helyzet itthon is fejlődésnek induljon, szükség volt egy Bécsben oklevelet és a modern elmegyógyításban jártasságot szerzett orvosra, Schwartzer Ferencre, aki felvetette egy új típusú intézmény felállítását. Az ötlet ekkor már értő fülekre talált, hiszen a bécsi és prágai tébolydák az 1810-es évektől már nem fogadtak magyar betegeket, lévén, hogy ezt az ország nem tudta viszonozni.
A dolgok eleinte jól haladtak, hiszen 1848-ban, a javaslat megszületése után nem sokkal állami költségen utazhatott szerte Európában, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Azonban – orvos és hazafi lévén – útját megszakította és a szabadságharcban katonaorvosi feladatott vállalt. A fegyverletétel után így nemkívánatos személlyé vált és egy évre önkéntes száműzetésbe vonult. 1850-ben már naprakész tudás birtokában tért vissza az országba, és még abban az évben megalapította saját magán tébolydáját Vácon. Az intézet két évig működött akkori helyén, majd 1852-ben Budára, a mai Onkológiai Intézet történelmi épületébe költözött. Itt Schwartzer már a külföldön szerzett tapasztalatai és saját kutatásai alapján kidolgozott módszerével dolgozott és kiváló eredményeket ért el.
Az addigi kényszerítésre épülő „orvoslást” a betegek megnyugtatására, munkára és sportra épülő terápiára cserélte, miközben a rokonok régi beidegződésein is változtatni próbált. Rávette őket, hogy az elmebajban szenvedő családtagokat ne tekintsék végérvényesen elzárandó szégyenfoltnak, hanem látogassák őket, segítsék felépülésüket és gyógyulásuk esetén fogadják vissza a mindennapi életbe. Az intézmény a korabeli sajtóban is nagy figyelmet kapott, hiszen csodás környezetben – megfizethető áron – megnyugvást, gyógykezelést, ételt és kulturált szállás biztosított a betegeknek, ami szöges ellentétben állt a tébolydákról addig kialakult képpel. Természetesen az itt elért eredmények nem maradtak rejtve a kormányzat elől sem, és Schwartzert nemcsak, hogy rehabilitálták, de felkérték az Országos Tébolyda megszervezésére is.
A kiváló orvos már a telek kiválasztásában is részt vett, hiszen hitt abban, hogy a gyógyulás csak a megfelelő környezetben garantálható és 22 különböző lehetőség megvizsgálása nyomán Lipótmezőre esett a választása. Még arra is figyelmet fordított, hogy a telket elkerüljék az északi szelek, melyeket az elmebaj egyik kiváltó okának tekintettek akkoriban. Ez a budai terület arról egy molnárról, Göbl Lipótról kapta a nevét, aki 1820-ban vásárolta meg a várostól a területet. Rövid idő alatt elérte, hogy a területen felépített vendéglőjének környéke kedvelt kirándulóhellyé változzon. A terület határán alakították ki a majdani tébolyda helyét, melyhez 12 holdat vásárolt a kormányzat, amit Buda városa 40 hold saját területtel egészített ki. Az építkezés megindulása előtt még a vízellátás problémáját kellett megoldani, hiszen ez a rész akkor szinte teljesen kiszáradt állapotban volt. Eleinte azzal terveztek, hogy a munkálatokhoz szükséges tetemes mennyiségű vizet a Dunából szállítják majd ide, ám az ideje korán megkezdett kútásások hamar sikerre vezettek. Nem maradt hát akadálya, hogy Zettl Lajos építészeti tanácsos terveit átültessék a gyakorlatba.
Az építkezés azonban nagyon elhúzódott, és több vállalkozó is csődbe ment közben, folyamatosak voltak az árverések, hogy az általuk rendelt építőanyagok és szerszámaik árából legalább egy kisebb összeg visszakerülhessen a tébolydára elkülönített alapba. Az épületet végül Drasche Henrik fejezte be, és a teljes kivitelezési költség közel 1,7 millió forintra rúgott. Az egykoron száműzött Schwartzer Ferencet pedig szakmai tudása és a gyógyításban szerzett érdemei elismeréseként végül nemesi ranggal jutalmazták.
