Volt idő, amikor a Duna fürödhető volt és a vízen együtt úsztak a strandok és az urak evezősei. Elevenítsük fel az aranykor dunai nyarainak hangulatát.

A XIX. század nyarai semmivel sem voltak hűvösebbek, mint a mostaniak, így az aranykorába lépő székesfőváros munkában megfáradt néptömegei is egyre gyakrabban kacsingattak a hűsítő habok irányába. Mivel az iparosodás előtti időszakról beszélünk, így a Duna még szinte iható vizet görgetett maga előtt a Fekete Erdőtől a Fekete-tengerig. Pesten így több újdonság is napvilágot látott szinte egyidőben: megjelentek az evezősök, az úszó strandok és fürdőruhák. Nézzük hát, hogy a meleg és a várost kettészelő folyó hogyan változtatta meg a fővárosiak mindennapjait.

            A XIX. század elején az úszás eleinte a katonák-, míg az evezés a nemesség sportja volt. Időrendben először a fürdőzők hódították meg a Dunát, hiszen az első katonai uszoda – bécsi mintára – már 1817-ben megépült. A dunai fürdés és az úszásoktatás iránti civil érdeklődés nagyságrendje azonban őket is meglepte. Hamar meglátták a felfokozott érdeklődésben az üzleti lehetőséget és rövid időn belül elkészítették a polgári lakosság számára szánt, négy kabinos úszó strandot, ahol 10 krajcár fejében bárki megtalálhatta a felfrissülést a meleg nyári napokon. Jártak is sokan fürödni, hiszen csak az úszásoktatásra 700 ember váltott bérletet. Mivel a piaci verseny már akkor sem volt ismeretlen fogalom, így 1829-ben megjelent az első – Mayer György hajósmester által épített és üzemeltetett – magán strandfürdő is, ahol a belépő már csak 8 krajcárt kóstált. Ezek a strandok leginkább egy úszó stégre emlékeztettek, azzal a különbséggel, hogy közepükön egy hatalmas, négyszögletű lyukat hagytak medence gyanánt. A „medence” oldalait és alját hálók vagy rácsok képezték, hogy a habokba merülő polgárokat ne vihesse el a víz sodrása, az építményt pedig láncokkal kötötték ki a part cölöpökhöz.

Úszó strandfürdők a Duna két partja mentén

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

            Alig több, mint 10 év múlva, 1840 megnyílt a Nemzeti Uszoda – egyidőben a Kammermayer és a Depini magán strandokkal – és ez a fürdő egészen 1922-ig szolgálta a pestieket. Sorra nyíltak az ingyenes fürdők is, melyek a II világháború kitörése előtti időszakban már évi 100 ezer vendéget fogadtak. A világégés után egy darabig még foglalkoztak az úszóstrandok újranyitásának gondolatával, de a víz minősége akkora már jelentősen leromlott, és a komoly nyersanyaghiány sem tette lehetővé a fa ilyen célokra történő használatát.

            Sokkal inkább úri sportnak számított a kevéssel később hódító útjára induló dunai evezős élet. Ez olyannyira igaz, hogy a háború utáni kommunista rendszer határozottan „úri sportnak” is minősítette azt és az egyleteket felszámolták vagy működésüket ellehetetlenítették. A fennmaradt csónakházakat pedig vagy állami sportkluboknak adták vagy az enyészetnek hagyták őket. Holott ezek az épületek egyszerre voltak sportklubok, szórakozó helyek és társasági központok is. Népszerűségüket mutatja, hogy csak a Római parton legalább öt ilyen épület működött, bár helyükön ma már sajnos lakóparkok emelkednek.

Csónakház a Római parton

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

            A dunai evezés 1826-ban indult hódító útjára, amikor Széchenyi István, a legnagyobb magyar Pozsonyban bemutatta Angliából hozatott csónakját, majd egy évvel később egészen Bécsig evezett vele. 1841-ben megalapította az első magyar Hajós Egyletet vagy Csónakdát, majd egy évvel később már versenyt is szervezett a hazai evezősöknek. Feljegyezték, hogy ezt a versenyt a Lánchidat tervező Clark Ádám által kormányzott egység nyerte, aki ezek szerint a víz minden formájával közeli barátságot ápolt. A szép éveknek ugyan a szabadságharc véget vetetett, de 1860-ban újult erőre kapott a dunai evezőssport és sorra alakultak az egyletek. A Budapesti Hajós Egylet 1861-ben alakult újra és az egy évvel korábban elhunyt Széchenyinek ajánlotta működését. A hölgyek ebben az időszakban még csak élvezői voltak a dunai csónakázásnak – hiszen kevesebb imponáló dolgot lehet elképzelni, mint a férfi izomerő fitogtatását evezés közben – a versenyek számukra csak 1894-ben nyíltak meg. Az addigi lubickolás és napfürdőzés mellé az evezés is bekerült a szebbik nem repertoárjába. Ekkora már eltűntek a hölgyekről is a nevetséges középkori divat szerint viselt fürdőruhák.

A századforduló környékén már sem az úszóstrandokon, sem a csónakházak előtti gyepen nem láthattunk volna többrétegű, csipkés-fodros kartonruhában és fekete harisnyában fürdőző vagy éppen napfürdőző hölgyeket.

Amikor még valóban fürdő "ruha" volt

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

Az úszás és más vízisportok magukkal hozták a mozgást nem akadályozó egyrétegű ruhákat, melyek szint évről évre rövidebbek lettek, bár a férfiakéhoz hasonló fürdőtrikók első megjelenése még 1920-ban is botrányt és nem egyszer kitiltást vontak maguk után. Tíz évvel később már elfogadóbbá vált a társadalom a kezet és lábat egyáltalán nem fedő fürdőruhákkal szemben és a lapokban sorra jelentek meg a legutolsó divatot bemutató képek, sőt 1930-ban megrendezték az első strandszépségversenyt is. A negyvenes évektől pedig már szinte a mai fürdőruhákról beszélhetünk, hiszen ekkor indult világhódító útjára a két részes bikini és alapjában változtatta meg a fürdőruha viseleteket.