Elérhetetlen harang, megosztott úri közönség és luxus minden mennyiségben. Ilyen volt a Margitsziget az aranykorban.
Budapest úri közönségének, arisztokratáknak, nagypolgároknak a napi program íratlanul is kötelező pontja volt a „korzózás” vagyis a színpadi felvonulás az alsóbb osztályok bámuló tekintete előtt. A kiegyezés és az I. Világháború közötti időszakban folyamatosan változtak azok a felkapott helyek, melyek – napszakonként szigorú rendben – helyet adhattak ezeknek a színpadias felvonulásoknak. A XIX. század utolsó harmadában, hétvégenként a Margitszigeten adtak randevút egymásnak a budai és a pesti elit tagjai. Ahogy Molnár Ferenc fogalmazott annak idején a Margitsziget egy olyan korzó volt, melyet minden oldalról folyó határolt.
A kiépítés az ivócsarnokkal kezdődött
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Bár a sziget mindig kedvelt kirándulóhely volt, első igazi fénykora a Császárfürdőével esett egybe, amikor sokan – egy rövid hajóút közbeiktatásával – összekötötték a két helyszín meglátogatását. Igaz ebben az időben még szinte semmi sem volt a szigeten, így a legtöbben a magukkal hozott pokrócokon költötték el ebédjüket egy piknik keretében, miután beszerezték a friss tejet, sajtot és kenyeret a déli részen álló tanyáról. A fellendülést József Nádor kisebbik fia, József főherceg hozta el, aki üdülőtelepet képzelt el a város részét képző, ám annak káros hatásaitól elzárt kis oázisban.
Az északi rész központja, a fürdő
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Már korábban is sejtették, hogy a sziget alatti kőzetrétegek gyógyvizet rejthetnek, hiszen a sekély Dunaállásnál felszínre kerülő, közeli forrás szigeten több, mint egy tucat melegvízű forrást találtak. A főherceg, miután 1867-ben megörökölte a sziget tulajdonjogát, azonnal fúrásokat indítatott, melyek hamar eredményre vezettek és felszínre tört a 40 foknál is melegebb, gyógyhatású víz. Itt előbb egy kezdetleges majd egy jóval díszesebb ívócsarnok létesült, melyben – mivel József egy árvaháznak ajánlotta a víz után befolyó összeget – árvalányok mérték a látogatónak a kúrájukhoz szükséges gyógyító nedűt. Mivel a főherceg végre megtalálta a nyaralóhely alapjául szolgáló lehetőséget, így azonnal felkereste a későbbiekben az Operaházzal nevet szerző Ybl Miklóst, néhány fontosabb épület megtervezésével. Így a tervek egyszerre készültek el egy fürdő, egy szálloda, a mesterséges vízesés és az Alsószigeti Nagyétterem építéséhez is. A forrás felfedezése után két évvel pedig már meg is nyílt a szigeti Nagyszálló és az új nyaralóparkot birtokba vehette az úri közönség, 1869. Pünkösd hétfőjén. Ugyan ekkor a fürdő még építés alatt állt, de már működött az Alsószigeti fogadó és a hajótól lóvasúttal lehetett utazni a szállóig.
Az Alsószigeti étterem
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A sziget két alapvető funkciója már ebben az időszakban is elkülönült, mivel a déli rész egy szórakozásra szolgáló területté vált az élő katonazenekarral és a legfinomabb étkekkel csábító Nagyéteremmel és tejivóval, míg éjszakon az üdülés és a gyógyulás állt a középpontban. A kettő között pedig ott volt a már említett korzó és a belsőbb terület érintetlen nyugalma. Az alsó fogadó mellett még egy akkoriban világszínvonalú játszóteret is építettek, mely akkoriban az egész fővárosban ritkaságnak számított.
Hamarosan megépült a Kisszálló és a vele egy tömbben helyet kapó Felsőszigeti étterem is, és a megosztottság ezzel tovább élesedett. A városi eliten belül egyértelmű hovatartozást jelentett, hogy valaki a sziget déli vagy éppen északi részén álló fogadóban költötte el ebédjét és közben katonazenét vagy az utóbbi esetében cigány muzsikát hallgatott e.
Az úri közönség központi helye, a Nagyszálló
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A Nagyszállóban terasza hosszú időn keresztül volt a városi elit legendás találkahelye, ahol a legutolsó divat szerint öltözött hölgyek és urak ültek a kellemes napfényben és vitatták meg a világuk dolgait, miközben az ország legképzettebb és minden szempontból legkiválóbb személyzete röppent a súlyos ezüst tálcákkal, melyeken mindent helybe hoztak, ami csak a pihentető nyaraláshoz szükséges lehetett. A szálló mindvégig felkapott maradt, bár egy idő után már nem volt sikk a budapesti arisztokráciának itt nyaralnia. Az urak pihenő idejüket inkább már Abbáziában vagy Baden Badenben töltötték és annyira kínossá vált, ha valamelyikük a meleg évszakot Pesten töltötte, hogy ilyenkor bezárkóztak lakásukba és lehúzták a redőnyöket, hogy mindenki azt gondolja, valamelyik fürdőhelyen van éppen a család.
Noha József eredtileg a város minden lakójának kikapcsolódására szánta a szigetet, a századfordulóig kizárólag a hazai elittel lehetett itt találkozni. Bár az árak sem a Nagyszállóban, sem a fogadókban nem voltak kiugróan drágák, az átlagpolgároknak már a szigetre jutás is meghaladta a lehetőségeit. Ez pedig 1900-ig, a Margit híd szigeti ágának megnyitásáig így is maradt. Addig ugyanis csak hajóval lehetett megközelíteni a szigetet, Pestről és Budáról egyaránt. A hajójegy egy kispolgári vagy főképp egy munkáscsalád számára szinte megfizethetetlen volt, így ők csak bánatosan hallgathatták a Újlak utca 372. számú házánál elhelyezett harang kongását, mely a szigetre hordó révészt hívta. Ekkor még távol voltak azok az idők, amikor művészemberek és a szegényebb rétegek is itt járhattak, vagy akár élhettek is. Pedig volt ilyen időszak is, hiszen József nádor egykori nyári lakja egy időben még rozzant bérházként is működött, és többek között benne lakott 1918-tól Krúdy Gyula is.
