Fűzős bugyik, tollas dunyha, párnaciha – megannyi érdekes használati tárgy, ami nem hiányozhatott a XIX. századi mennyasszonyok kelengyéjéből. Minden, amit a kelengyéről, a hozományokról és azok vadászairól tudni kell, íme a házasság előfeltételei a polgárosodó Magyarországon.
A modern párok ma már legkevésbé foglalkoznak a menyasszony által a házasságba hozott javakkal, holott a hozománynak, annak részét képező kelengyének, stafírungnak bizony még a XX. század második felében is igen komoly jelentősége volt, különösen vidéken. A békebeli idők házasságainak pedig egyik alapját képezte az ifjúasszony által hozott javak, amelyeknek összetételére minden társadalmi rétegnél pontos előírások vonatkoztak.
Forrás: Fortepan/ Magyar Bálint
A paraszti kelengye hozomány többszáz éves múltra tekintett vissza már az 1800-as években is, hiszen a ifjúasszony ruházatát, használati tárgyait és textiljeit, bútorait jórészt a családjának kellett kiállítani az esküvőre már a középkorban is, ezek alapozták meg az új pár életét. Nem volt ez másként a XIX. században sem, a parasztok és a szegényebb sorban tengődő leányok gyakran bizony azért szegődtek el a gazdag főúri családokhoz vagy polgárokhoz szolgálni Budapesten, hogy összegyűjtsék a kelengyére valót. Ennek egy részét képeztét a különféle lakástextilek, derékaljak, dunyhák, terítők, másik részét adták a ruha- és alsómenűk. Ezen kívül a módosabb paraszti családok szobabútort, étkészletet, konyhai eszközöket is adtak az újasszonynak, hogy azokkal indíthassa be frissen létesült saját háztartását. Mindemellett a hozomány egyfajta üzlet is volt, ami összekapcsolta a házasulandó felek családjait. A hagyomány szerint a házat és a földeket viszont a fiú hozta a házasságba, ennek hiányában az ifjú pár a fiús szülőknél kezdte meg közös életét. A hozomány részeit pontos listákon rögzítették, különösen a jobb módú paraszti családok esetében. Ezeket a dokumentumokat hivatalos keretek között úgynevezett tanúk vagy hozomány bírák előtt írták össze.
Forrás: Fortepan/ Nagy Sándor
A modernebb polgári és értelmiségi csoportoknál viszont az 1800-as évek végén már gyakoriak voltak a házassági szerződések is, amelyekben pontosan felsorolták a hozomány részeit és annak értékét is. Ha esetleg válásra került sor, akkor a feleség általában megtarthatta a kelengyéje darabjait, a ruhamenűit és az ékszereit egyaránt, valamint a szerződésben meghatározottak szerint feleségtartásra is jogosult volt. A polgári hozományok a városi és módosabb életmód következtében némiképpen eltértek a paraszti hozományoktól: gyakran tartalmaztak porcelánt, festményeket és a XX. század elejétől egyre gyakrabban pénzt. Bár az ingatlanok – így a földek és házak – többnyire a fiúörökösökre szálltak, a gazdagabb, felvilágosultabb családoknál nem volt ritka, hogy a lány is kapott az ingatlanokból. Ugyanez volt igaz a főúri családokra is, ahol a házasság jórészt gazdasági és politikai megfontolások alapján köttetett és nem érzelmi alapon. Ezek szerződéseken alapultak, amelyekben pontosan rögzítették a házasságba vitt javakat, ingatlanokat (földeket, palotákat), állatállományt, művészeti műtárgyakat, egyéb ingóságokat. A nők munkába állása még sokáig nem változtatta meg a hozomány összetételét, sőt a hajadon kereső leányok a fizetésüket gyakran a stafírung/kelengye kiállítására használták fel.
A főúri családokban a mennyasszonyok hozománya és azon belül a kelengyéje mindig igen gazdag volt, minden család igyekezett a lehető legtöbb ingóságot adni a házassághoz. Bár azért akadtak kivételek, feljegyezték, hogy Sissinek, pont a monarchia császárnéjának, majd későbbi magyar királynéjának igen szegényes volt a kelengyéje: az ékszerek nagy részét majdani anyósától kapta, és a ruhák tekintetében is igen elmaradt a Bécsben megszokott mértékektől. 17 díszruha - uszályos ruha, 4 báli ruha, 14 zárt selyemruha, 19 nyári ruha és 5 reggeli öltözet adta az alapját. Ezzel szemben például Szepessy grófnő ugyanebben az időben 8 tucat utcai és 4 tucat báli ruhát tudhatott a kelengyéjében.
A hozományok kapcsán érdemes pár szót szólni az úgynevezett hozományvadászokról, akik ebben a korban a csúnyácska, de gazdag polgári vagy főúri kisasszonyokat szemelték ki arául/áldozatul. Tipikus képviselőjük volt a nemesi névvel és múlttal, de annál kevesebb ingatlannal és jövedelemmel büszkélkedő lecsúszott ifiúr, aki bizony saját magánál és nevénél többet nem igen hozott a házasságba. A feltörekvő polgári családok viszont szívesen házasították össze leányaikat elszegényedett grófokkal és bárókkal, hiszen ez társadalmi rangot és elismertséget jelentett családjaiknak. Érdekes szövetség volt, és főként vidéken terjedt el, hogy az elszegényedett nemes úri kisasszonyok beházasodtak a módosabb paraszti családokba. Itt a vagyont és a birtokot a fiú családja biztosította, míg a nemesi rangot és társadalmi elismertséget a leányzó hozta a házasságba.
