Ha gyorsétteremre gondolunk, elsőként a kilencvenes években, az USA-ból betelepült étteremláncok jutnak eszünkbe, és mellé máris bekúszik az édeskés hamburger és hasábburgonya illata. Közel sem ez volt a kezdet, már a XIX. század végén működött Budapesten gyorsétterem, a Quisisana Automatique Buffet.
A Quisisana története annyiban tényleg hasonlít a mai gyorséttermekére, hogy külföldi franchise volt. Berlinben nyitották meg az első automata büfét 1895-ben. Minden bizonnyal nagy sikerrel, mert néhány éven belül többi európai városban, sőt a tengerentúlon is terjeszkedtek, 1899-ben pedig Budapestre is megérkezett az első egység.
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
A gép forog, az alkotó pihen
A híres Madách idézetet most kissé másképp értjük, de valóban ez volt a büfé működésének lényege: a gépek dolgoztak pincérek helyett. A beépített automaták érmékkel működtek, a vendégek maguk választották ki a kínálatból az ételeket, italokat. Miután az automata kiszolgált, a büfében elhelyezett asztalok mellett ülve étkeztek a vendégek, vagy ülőhely híján állva, sétálgatás, társalgás közben falatoztak, iszogattak. Az akkori emberek számára egy hihetetlenül futurisztikus élményt jelenthetett ez a környezet, legalábbis kezdetben.
Pezsgőautomata és korhelyleves
A mai gyorséttermi kínálattal köszönőviszonyban sem volt az akkori. A Quisisana fennmaradt hirdetéséből kiderül, hogy hideg ételek (pl.: szendvicsek), pörkölt, gulyás, korhelyleves, virsli tormával és „champagne”-automata várta a vendégeket. Elképzelem, ahogy egy mai gyorsétteremben megpróbálom ezeket az ételeket rendelni, biztosan elkerekedne a baseball sapkás fiatal kiszolgálók szeme.
A fent említett hirdetésre visszatérve, a végén Berté Ede tulajdonos úgy fogalmaz, hogy: „számos látogatásért esedezik”. De szép is lenne ezt a kifejezést hallani egy mai étterem tulajdonosától.
A Váczi körúttól a Kerepesi útig
A Quisisana először a mai Bajcsy-Zsilinszky út elején (akkor Váczi körút) nyitott meg. Az idegenkedés helyett nagy kíváncsiság és érdeklődés övezte, így gyorsan terjeszkedni kezdett: egy év múlva már a Kerepesi úton is működtek egységeik.
Jókai is szerette?
Erről sajnos nem szól a fáma, nincs róla forrás. Annyi viszont biztos, hogy az Erzsébet krt. 44-46-ba később áthelyezett étterem épületében lakott Jókai Mór. A ház második emeletén élt Jókai Mór élete utolsó éveiben, sőt, épp abban az évben költözött oda, amikor a Quisisana megnyitott. S hogy tiszteletét tette-e a gyorsbüfében, azt csak a képzeletünkre bízhatjuk.
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
Ellentámadásban a kávéházak és éttermek
A hagyományos kávéházak és éttermek tulajdonosai felismerték az automata büfékben rejlő konkurenciát, és villámgyors ellentámadást indítottak az új vendéglők ellen. Az illetékes hatóságokhoz már a megnyitás évében különböző kérvényeket adtak be; volt, aki a bezárásukat követelte, mások a működésük korlátozását kérte, többek között az éjszakai nyitva tartást akarták beszüntetni. A hatóságok megtették, amit lehetett, illetve ami a kötelességük volt, engedélykötelessé tették a működésüket, néha szankciókat is alkalmaztak. Az egyik büfé tulajdonosát például 100 forintra megbüntették, mivel nem volt „iparengedelme”, ez az összeg egyáltalán nem volt csekélység akkoriban, a büntetést később egyébként semmissé tették. Az automatás vendéglők működését, terjedését tulajdonképpen nem tudtak megakadályozni.
A virágzás kora
Az 1900-as évek elején sok hasonló gyorsbüfé nyílt meg, például a „Hungária” a Kerepesi út 40-ben. Ízletes magyar konyhával és egész éjjel csapolható sörrel hívogatta a vendégeket, és reggelig tartó nyitva tartást ígért egy fennmaradt hirdetés szerint.
A két nagy büfén kívül továbbiak jelentek meg városszerte, például a Corvin automata-buffet (Andrássy-út 41.), az Erzsébet automata-buffet (Erzsébet-körút 48.), a New-York-buffet (Erzsébet-körút 7.), a Rákóczi automata-buffet (Rákóczi-út 76.).
Kuriózumból tömegvendéglő
A szaporodó gyorsbüfék olcsón, szinte fillérekért és egységes áron kínálták az ételeket, italokat, így a közönségük egy kevésbé jómódú, ellenben nagyon széleskörű réteg lett. A jól megválasztott termékkínálat és vonzó árak busás hasznot ígértek a tulajdonosoknak. A kor gondolkodói, kritikus szemlélői a „tömegellátást” látták ezekben a vendéglőkben, határozottan negatív előjellel. Nos, ez nézőpont kérdése, hiszen a nagy tömegek egyszerű, de megbízható minőségű ételekkel ellátásában nincs semmi rossz, maximum a hagyományos éttermek szemszögéből nézve, akik nem tudták felvenni a versenyt az olcsó konkurenciával. Annyi azért igaz, hogy a gépek térnyerése, az uniformizálódás, amit ezek a büfék mégiscsak megtestesítettek, hordoztak magukban némi „antiutópisztikus” vonást.
Uniformizált finomságok a terítéken
A gyorséttermek kínálatában volt tehát hideg étel, például szendvicsek, amiből napi két-háromezer darab is elfogyott.
A főételek között bableves, gulyás, korhelyleves, serpenyős rostélyos, sült burgonyaforgács, virsli és sok más magyaros étel.
Desszertként választható volt sütemény, külön említik a tejszínhabos tortát és a palacsintát.
Az italkínálatban szerepelt a málnaszörp, a pezsgő, a sör, a forró tea és a kávé.
Az „olcsón finomat” érzését még kellemesebbé tették az egységekben működő zenélő automaták.
Hab volt a tortán, hogy sem pincér, sem prímás nem várt borravalót.
A világválság ellenszelében
1929-ben Magyarországot is elérte a gazdasági világválság. A nehezedő jövedelmi viszonyok egy ideig még kedveztek is a gyorsbüfék iparágának, nyilván az olcsóságuk miatt. A Rákóczi úton, a József körütőn, az Erzsébet körúton, a Teréz körúton gombamód szaporodtak az automatás vendéglők, ekkor nyílt meg két kedvencem, a sokat ígérő Lucullus (Teréz körút 7.) és a Lux (Vámház körút 11.). A megnyitás után sokan gyorsan le is húzhatták a rolót, az egyre mélyülő válság kiürítette a pénztárcákat. Főként a szegényebb városrészekbe szorultak a még működő büfék, a környéküket pedig sokszor ellepték a nincstelenek, akik az egész nap gyűjtögetett aprót egy kis szerencsével beválthatták egy szendvicsre vagy főtt ételre a nap végén. A büfék hajdani presztízsének végképp befellegzett, de akkoriban létezett ennél nagyobb krízis is. Az éttermek tulajdonosai számára az alacsonyan tartott árak, és a folyamatosan csökkenő kereslet egyre kevesebb bevételt jelentettek. Az vendéglők infrastruktúrájának kialakítása, vagyis a drága gépek és az üzemeltetés meg nem térülő beruházásnak kezdett látszani. Néhányan óriási tartozásokat is felhalmoztak, és „mehettek a levesbe”. Mások viszont ekkor is túléltek. 1931-ben tíz-tizenkét egység még működött, a húszfilléres ebédek tartották őket felszínen.
A válság enyhülése után, 1938. körül ismét zsúfolásig teltek a még működő egységek, a „kevéspénzű és kevésidejű ember kávéháza” jelzővel illették őket az újságok.
A második világháború véget vetett ezek működésének is. A XX. század második feléből is bőven volna mesélnivaló a „gépüzemre berendezett falatozókról”, de ez már egy másik korszak és történet.
