Túlhajszolt állatorvosok, csődbe menő árusok és egy szerencsétlen tűzvész kísérte a budapesti vásárcsarnokok születését.
Budapest 1873-as egyesülése nyomán a város soha nem látott fejlődésnek indult. A népesség alig néhány év alatt meredeken nőt és az addig lagymatag élet soha nem látott virágzásnak indult. Természetesen – ahogy minden rohamléptekkel fejlődő nagyváros esetében – az utcakép és a különböző tevékenységre vonatkozó szabályok nem minden esetben tudtak lépést tartani a népesség növekedésével. Mivel a napi élelem beszerzésében ebben az időszakban a piacok játszották a vezető szerepet.
Forrás: wikipedia
Ennek megfelelően ilyen árusítóhelyek nőttek ki a földből lépten-nyomon, ám ezek több szempontból is alkalmatlannak bizonyultak, mint hosszabb távú megoldás. Ezen a piacok szedett-vedett volta egyszerre rombolta a városképet és jelentett kiemelt egészségügyi kockázatot, ráadásul – fedelük nem lévén – nem minden időjárási körülmények között jelentettek komfortos megoldást a vásárlói igények kielégítésére. Kamermayer Károly az egyesült Budapest első- és azóta is hivatalában lévő polgármestere már az 1870-es évek végén szorgalmazni kezdte, hogy – külföldi mintára – fedett csarnokkal vagy csarnokokkal orvosolják a rendezetlenség okozta problémákat. Szorgalmazására 1879-ben felállt a közélelmezésért felelős bizottság és azonnal nekiláttak a csarnok rendszer létjogosultságának vizsgálatához, majd a szükséges méretek és mennyiség meghatározásához.
Kamermayer azzal érvelt, hogy a közegészségügy fejlesztése nem képzelhető el ellenőrzött, megfelelő tisztasággal és higiéniával rendelkező, fedett élelmiszerárusító-helyek nélkül. Tervének ellenzői azonban attól tartottak, hogy állami dotáció nélkül a csarnokoknak önellátóvá kell válniuk és a fenntartás költségeit a bérleti díjakból kell fedezni. Az ily módon megdráguló árusítás pedig növeli a lakosság költségeit és a csarnokokból kiszoruló árusokat is ellehetetleníti. Az ellenérvek azonban nem sokat hatottak és az országgyűlés elfogadta a csarnokhálózat kiépítésének tervét, majd elrendelte az építkezések előkészítését.
A honatyák célja az volt, hogy az akkor még tíz kerületből álló város lehető legnagyobb területét lefedjék az új piacok, így azonnal öt csarnok építésére várták a pályázók jelentkezését. Bár a Hold utcai, a Hunyadi utcai, a Klauzál téri, a Rákóczy téri csarnokok és a Fővám téri Nagycsarnok Kőbánya és Óbuda területét nem fedte le, mégis Budapest lakóinak túlnyomó része számára biztosították a kényelmes és időjárástól függetlenül komfortos bevásárlás lehetőségét.
Az összes épület közül természetesen a Nagycsarnok 1 millió 900 ezer forintos beruházása volt a legjelentősebb (nem sokkal került kevesebbe, mint az Operaház), ám a Pecz Samu műegyetemi tanár tervei alapján készült épület kiválóan illett a világvárosiasodó Budapest magáról alkotott képébe. Ez a csarnok mindvégig kiemelt szerephez jutott az újonnan létrejövő hálózaton belül, hiszen kiváló elhelyezkedése folytán a legnagyobb forgalom lebonyolítására tervezték valamennyi közül. Az elképzelések szerint a Nagycsarnoknak már az Ezredévi Ünnepségek idejére meg kellett volna nyitnia a kapuit, ám egy szerencsétlen tűzesetben leégett az épülő csarnok tetőszerkezetének nagy része, így átadása végül egy évet csúszott. Az épület méretéhez és bonyolultságához képest így is rekordgyorsasággal, 1894 és 1897 között lezajlott az építés. Bár így a Nagycsarnok is egyszerre tudott csak megnyitni a többi új piaccal, mégis ennek megnyitója állt az érdeklődés középpontjában. Az ünnepélyes ceremóniára maga a király ő felsége is megérkezett és ő tette az első bejegyzést az épület vendégkönyvébe. A sors furcsa fintora, hogy Kamermayer Károly 1896-ban, 23 év után lemondott tisztségéről és nyugdíjba vonult, így az épületet, melyet az ő elképzelései hívtak életre, már az utódja adhatta át.
Forrás: Fortepan/ Négyesi Pál
Bár a közvélemény egyértelműen jól fogadta az új csarnokokat, természetesen voltak, akik nem örültek túlságosan az új rendszernek. A terveket kezdetektől ellenzőknek bizonyos fokig igaza lett és valóban piacok átszervezése alapjaiban forgatta fel az élelmiszer kereskedelmet a városban. Bár a Nagycsarnok hivatalos megnyitója csak 1897 február 16-án volt, február 1-től már engedélyezték benne az árusítást és ezzel párhuzamosan az általa érintett területeken felszámolták a korábbi piacokat és megtiltották az élelmiszerkereskedelem korábbi formáját. Csakhogy a csarnokból anyagi okok vagy éppen a hely szűke miatt kiszoruló árusok szervezetbe tömörültek és folyamatosan nyomást gyakoroltak a döntéshozókra végleges ellehetetlenülésüktől tartva. A kormányzat hamar felismerte a problémát és március 15-étől új piactereket jelölt ki, ám a majd kéthónapos kiesést így sem élte túl a kiskereskedők jó része.
Szintén a vészharangokat kongatták a vágóhidak és egyéb állattartó- és feldolgozó vállalkozások, mivel a Nagycsarnok átmenetileg az ő munkájukat is jóval nehezebbé tette. Az új piacon folyamatos, szigorú közegészségügyi ellenőrzést ígértek és tartottak, ám ehhez állatorvosok kellettek. Az állam az alkalmazásában álló állatorvosok közel felét vezényelte át a Nagycsarnokba és mivel minden állati eredetű élelmiszer forgalomba hozatala csak az ő engedélyükkel volt lehetséges, így az említett cégek munkája alaposan lelassult, sőt gyakran akadozott is.
A cikk elkészítéséhez az Arcanum Digitális Tudománytár anyagait használtuk
