Miért hallottunk több német szót Budapesten az 1800-as évek derekán? Honnan eredt a Judapest elnevezés? Miként élhettek egy házban a legszegényebbek a gazdag polgárokkal? Mindez kiderül az aranykori Budapest lakosságát bemutató cikkünkből.

Forrás: Fortepan: Budapest, Pesti rakpart, 1870

Az aranykor igazi nyertese minden bizonnyal Budapest lett, amely 1873-ban született meg Buda, Óbuda és Pest egyesítésével. A székesfőváros népessége az ipari és gazdasági fejlődés nyomán rohamos növekedésnek indult és ezzel párhuzamosan teljesen átalakult. De vajon kik lakták és népesítették be az aranykor Budapestjét?

 Pár évtized alatt 7-szeresére nőtt Budapest lakossága

Budapest igazi fejlődése a reformkor idején vette kezdetét, amikor a nemesség tehetősebb tagjai egymás után építtették fel pesti és budai palotáikat, mindemellett a város az irodalmi-szellemi élet központjává is vált. A Széchenyi István által kezdeményezett Lánchíd építés, az Akadémia megalapítása, a Nemzeti Színház létrejötte olyan momentumok voltak, amelyek alapvetően meghatározták a város jelentőségét a térségben. Ennek a folyamatnak az eredményeként Pest-Buda vonzani kezdte az új betelepülőket, polgárokat, iparosokat Magyarországról és külföldről egyaránt. 1850-re a város népessége elérte a 150.000 főt, amely 3 fő nemzetiségből tevődött össze. A legtöbben a német ajkúak voltak, ők tették ki Buda, Óbuda és Pest lakosságának harmadát, a magyarok, a második legnépesebb csoportként közel 40.000-en voltak, míg a zsidók száma közel ennek a fele lehetett. Ez utóbbi miatt Európaszerte Judapestnek csúfolták még a századfordulón is a magyar fővárost. Az aranykor ipari fejlődése azonban teljesen megváltoztatta ezeket az arányokat és többszörösére emelte a népességszámot. Az 1800-as évek második felében óriási bevándorlási hullám kezdődött, amelyben a vidék magyar lakosságának egy része Budapestre költözött. Ennek és az asszimilációnak, illetve a pezsgő magyar kulturális életnek köszönhetően a századfordulóra és az I. Világháborút megelőző évtizedre a lakosság többsége már a magyar nyelvet beszélte.

 Terézváros, a legmagyarabb városrész

Az 1800-as évek közepén az egyes nemzetiségek jól körülhatárolható helyeken éltek. A “legmagyarabb” városrész 1850-ben Terézváros volt (a kerület lakóinak 50,6 százaléka, azaz 17 071 ember volt magyar), a németség aránya pedig Józsefvárosban (58,9 százalék) és Ferencvárosban (60,2 százalék) volt a legmagasabb. A budai kerületek közül a legtöbb magyar a Várban élt (53,6 százalék), a németek pedig Újlak és Országút városrészekben voltak jelentős többségben, szinte a teljes kerületeket benépesítették. Erősen vegyes nemzetiségi megoszlást mutat a Tabán, ahol a szerb népesség lélekszáma ezer feletti volt. Ez az arány a székesfőváros létrejöttével teljesen átalakult, az egyes nemzetiségek elkezdtek keveredni, bizonyos homogenitást csupán csak a zsidók őriztek meg. Ők továbbra is a pesti kerületeket részesítették előnyben: kezdettől fogva Terézvárosban és Erzsébetvárosban élt az egész budapesti zsidóság kb. 60%-a, s ez fennmaradt a 20. század első felében is.

 Menő városrészek a századfordulón

A monarchiában rendkívül gyorsan gyarapodó főváros igényei teljesen átalakították a társadalom szerkezetét is. A városi népesség jelentős részét alkotta a munkásság, de mivel a polgári állam széleskörű közigazgatási, társadalmi szerepvállalása rengeteg hivatalnokot igényelt, a városokban nőtt a középosztálybeliek aránya is. A tehetős polgárok elsősorban az arisztokrácia életmódját és kedvteléseit igyekezték utánozni. A városon belül jól megfigyelhető az egyes társadalmi rétegek szegregációja egészen az 1870-es évekig. A budai várnegyedben és a pesti belvárosban, a mai V. kerületben laktak a módosabb polgárok, a középosztály jelentősebb tagjai pedig villákat építettek a belvároshoz közeli budai zöldövezetben, így például a Svábhegyen. Az Andrássy úton és a jelentősebb intézmények, kertek környékén találhattuk meg az arisztokrácia palotáit. A munkások és a kispolgárok viszont kiszorultak az akkori külterületekre. Ugyanakkor a bérházak építésével ez a szegregáció szinte teljesen a századfordulóra. Az egyre‐másra épülő gangos épületek fokozatosan megteltek mindenféle emberrel és etnikummal, azonban a lakások adottsága összefüggött lakója társadalmi helyzetével. Az utcai lakásokba középosztálybeliek, a földszinti sarkiakba akár felső osztálybeliek is költöztek, míg a hátsó lakásokat és a legfelső emeletek apró helyiségeit a szegények foglalták el.

 Az újjászülető Budapest historizáló stílusban világelső

Az aranykorban nyerte el a székesfőváros mai arculatát, Így teljesen átépültek a belső városrészek, az egykori klasszicista stílusú belvárosnak teljesen nyoma veszett. Mivel ebben a korban imádták feleleveníteni a történelmi stílusokat, az újonnan épült lakóházak és paloták jórészt a neoreneszánsz, neobarokk, neoromán stílusjegyeit viselik magukon. Ez az eklektikus, historizáló stílus egyedülálló a világon, hiszen szinte a teljes mai belváros ezeket a jegyeket viseli magán. Például a 2,2 km hosszú Andrássy út 132 épülete közül csak 5 nem historizáló, ezeket később, 1938 és 1970 között építették. Ma már szinte elképzelni sem tudnánk Budapestet ezen épületek nélkül, amelyek egyébként Világörökség védelem alatt állnak.