Utcagyerekek, kis csavargók, árvák – akik az aranykor és a fejlődő társadalom nagy vesztesei voltak. Mindenféle állami és intézményi segítség nélkül gyerekek százezrei pusztultak el az éhségtől, a hidegtől és elhagyatottságtól szenvedve a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben.
forrás: Fortepan
Az 1800-as évek végére és a századfordulóra aranykorként hivatkoznak a történészek, hiszen ebben az időben hihetetlen fejlődésnek indult a gazdaság, ekkor épült ki Budapest gyönyörű belvárosa, ekkor ünnepeltük az ezeréves Magyarországot egy világkiállítással. Mindezzel párhuzamosan átalakult a társadalom is: az arisztokrácia, a nemesség, a parasztság és a munkásság mellett megjelent az egyre befolyásosabb polgárság és értelmiség, sőt még a nők is egyre több előjogot szereztek maguknak. Egyetlen nagy vesztes csoportja volt csak az időszaknak, akikkel szinte senki nem foglalkozott: a gyerekek. Különösen igaz volt ez a családon kívül felnövő, elhagyott, törvénytelen gyerekekre, árvákra. Így nem meglepő, hogy a csodálatosan fejlődő Budapest korzóin az utcaképhez hozzátartoztak a kolduló gyermekkezek is. A korabeli feljegyzések szerint évente mintegy 50 ezer törvénytelen gyerek született országszerte, többségük a székesfővárosban szegény szülőktől, akiknek a 60-70%-a bizony nem élte meg az első 3 évet sem.
Ha egy leány megesett – különösen, ha egy egyedülálló paraszt vagy cselédlányról, esetleg örömlányról volt szó - nem volt más lehetősége, mint kitenni újszülött gyermekét a templom lépcsőjére. Ezután már csak a szerencsén múlott, hogy a gyermeknek volt-e hely valamelyik egyházi árvaházban. Természetesen a jobb szívű, tehetős családok megpróbáltak ezen a helyzeten segíteni, Így jöttek létre a társalkodási egyletek, amelyek adományokból gyermekellátókat működtettek országszerte, az egyik legnagyobb és leghíresebb ilyen intézmény az Osztrovszki egyleté volt Szegeden. 1870-ben pedig ezek nyomán megalakult a Gyermekmenhelyek Egyesülete is, amely megpróbálta a problémát a kezelni, sőt a politikai vezetésnél is lobbizott azért, hogy az állam vegye gondjaiba az elárvult gyerekeket. Végül 1898-tól ez meg is valósult, törvénybe iktatták, hogy az állam a felelős minden 7 éven aluli, elhagyott gyermek ellátásáért. De ez a valóságban nem oldotta meg a gondokat, hiszen a 7 éves gyerekek az állami intézményekből rögtön az utcákra kerültek.
A nem egyházi kézben lévő menhelyeket ebben az időkben kétféle csoportba lehetett sorolni: egyrészt voltak Pastalozzi-típusú, gyermekközpontú, neveléssel is foglalkozó menhelyek, másrészt léteztek gyermekmunkából működő, úgynevezett lelencházak. Ezzel el is érkeztünk a kor legjellemzőbb problémájához, a gyermekmunkához, amit a gazdasági fejlődés még inkább elősegített. A vállalkozók ugyanis szívesen dolgoztattak gyerekeket, lévén, hogy sokkal kevesebbet kellett nekik fizetni, mint a felnőtteknek. A századforduló táján mintegy félmillió, 7-14 év közötti gyermekmunkást tartottak nyilván, de a becslések szerint a valós adat ennek akár a kétszere is lehetett. Az első gyermekvédelmi törvény, amely már a XX. század hajnalán született meg, végül megtiltotta a 7 év alatti kicsik foglalkoztatását, ugyanakkor 8 órában maximalizálta a 7-14 évesek és 10 órában a 14-18 év felettiek napi munkaidejét. Ha egy árvagyerek nem került be semmilyen jobban szervezett gyárba, vagy vidéken nem lett egy módosabb gazda cselédje, akkor bizony az utcára került.
A korabeli újságok lapjai hemzsegnek a különböző utcagyerekes cikkektől, amelyekben a legtöbbször lopásokról, csapatos rablásokról és koldulásról lehet olvasni. Ezekre a reménytelen helyzetekre a rendőrség és a városvezetés szigorú büntetéssel és az utcagyerekek összefogdosásával, kitoloncolásával válaszolt. Természetesen ez nem oldotta meg a problémát, pár nap múlva a koldusok és az utcagyerekek visszatértek. A helyzet némiképpen 1919-től változott meg, amikor törvénybe iktatták a házasságon kívül született gyerekek törvényesítését, azaz a szülőknek felelősséget kellett vállalni minden kisdedért. Ezután az állami gondozás is intézményesítetté vált, betiltották a gyermekmunkát 14 év alatt, és kötelezővé tették az iskolai oktatást, a törvényt megszegő gyermekeket pedig már nem börtönbe, hanem javítóintézetbe küldték ezután.
