A századfordulós Budapesten virágzott a pénzhamisítás, aminek a zsúfolt város, a gyakori állami pénzcserék és párhuzamos fizetőrendszerek különösen kedveztek. A pénz hányattatott történelme az aranykorban
Forrás: Fortepan/ Uj Nemzedék napilap
Kétségtelen, hogy a kiegyezés és az I. Világháború közötti időszakot mindenki az Osztrák-Magyar Monarchia aranykorának tartja, amikor Budapestet is a töretlen gazdasági fejlődés jellemezte. De azt már sokkal kevesebben tudják, hogy nem csak az általános jólét miatt nevezhetjük ezeket az éveket „aranyosnak”, hanem az újonnan bevezetett aranyalapú pénzeszközök miatt is. De vajon hogyan jutottunk el a Kossuth bankóktól az osztrák-magyar forintig? Valóban sokat ért ez a fizetőeszköz? A pénzhamisítók szerint minden bizonnyal, hiszen az új bankjegyek érkezésével ők is megjelentek Budapesten, borzolva ezzel a rendőrök kedélyeit. Íme egy kis pénztörténelem botrányokkal, bűnügyekkel és egy kis gazdaságtannal.
Amikor a magyar bankót is Amerikában gyártották
Köztudott, hogy az 1848-49-es szabadságharc alatt Kossuth Lajos azzal szerette volna stabilizálni Magyarország pénzügyi helyzetét, hogy saját pénzt nyomtattatott. Az új forint megjelenését persze az udvar nem nézte jó szemmel, így ezeket a papírpénzeket csupán az ország magyar ellenőrzés alatt lévő területein használták, máshol nem fogadták el. Ezt a kettősséget persze a pórnép is hamar felismerte, és így a Kossuth bankóknak nem igen volt nagy értéke az országban. A felkelés leverése után a száműzetésbe menekült Kossuth még az Amerikai Egyesült Államokban is megpróbálkozott a bankók újranyomásával, de ennek az emigrációs forintnak igen kis esélye volt arra, hogy eljusson az osztrákok által szigorúan felügyelt magyar gazdaságba. Végül be is zúzták vagy elégették őket végérvényesen.
Kossuth bankó
Forrás: wikipedia
Az ezüstválság árnyékában vegetált az osztrák forint
A XIX. században a pénz fejlődésének egyik legnagyobb forradalma zajlott világszerte. Ennek hátterében az állt, hogy az amerikai ezüstbányák ontották a nemesfémet, ami végül az ezüst leértékelődéséhez vezetett. Már nem volt képes ellátni pénzmeghatározó szerepét, ami nem kedvezett a gazdaságoknak. Így egyre több európai ország tért át az Amerikai Egyesült Államokban meghonosított aranyalapú elszámolásra, ami újabb és újabb pénzfajták megjelenését hozta maga után. Persze a Habsburg udvar még ebben is eléggé konzervatív volt, így az 1857-ben bevezetett új osztrák forint még mindig szürkében csillogott. Egy osztrák forint 100 krajcárt ért, ezzel a császárság áttért a tízes alapú számrendszeren nyugvó elszámolásra, ami azért könnyebbség volt mindenkinek. Ebből a pénzből alakították ki a kiegyezés után az osztrák-magyar forintot, amit az egyik oldalán német felirattal, a másik odalán pedig magyarral nyomtattak. Először csupán fémpénzek kerültek forgalomba, a papíralapú bankókra egészen 10 évet kellett várni.
Az aranyalapú korona rövidke életet élt
A modern gazdaság egyre inkább összefüggött a külföldi kereskedelemmel, így a monarchia sem menekült meg a pénzrendszer modernizálásától. A tőzsde és a kereskedőházak, a részvénypiac fejlődése egyértelműen magával hozta a pénzrendszer átalakításának igényét is. 1892-ben, igen későn vezették be az aranyvaluta-alapú koronát, természetesen fokozatosan, hiszen csak ez csak 8 évvel később lett kizárólagos fizetőeszköz az országban. Emiatt közel 10 évig egyfajta kettősség jellemezte a korabeli Budapest pénzrendszerét, új és régi bankók egyaránt forgalomban voltak. Az újdonsült aranyalapú korona szárnyalásának végül az I. Világháború vetett véget, ami inflációval, majd a monarchia széthullása után pénzérvénytelenítéssel járt. Magyarországon az osztrák-magyar koronát 1919-től a magyar korona, majd 1927. január 27-én pedig a pengő váltotta, Ausztriában ugyanakkor 1923-ban vezették be a schillinget. De addig is a budapesti pénzhamisítók igen jól megéltek a korábbi közös korona „újranyomtatásából”.
Budapest, a pénzhamisítók mekkája
Korábbi cikkeinkből kitűnik, hogy Budapest hihetetlen gyorsan fejlődött a dualizmus idejében, de az aranykor nemcsak a befektetőket vonzotta, hanem a csalókat is. Az egyik legjövedelmezőbb bűnözési módszer ebben az időben a pénzhamisítás volt, ami ellen a rendőrség szinte tehetetlennek bizonyult. A szegényebb rétegekből kikerülő hamisítók főleg a fémpénzek nikkeles utángyártásával próbálkoztak, míg a nagypályások a papírpénzeket nyomtatták újra. Az igazi, nagyszabású pénzhamisítókat többnyire egyfajta szakmai precizitás és furfang jellemzett. Szinte sosem egyedül működtek, hanem mindig bandába szerveződtek – a csoport egyik tagjának az volt a feladata, hogy legyártsa a hamis pénzeket, míg a másik fele arra szakosodott, hogy túladjon azokon. A banda vezére szinte kivétel nélkül a pénzgyártók közül került ki, aki kiválasztotta a hamisításnak legmegfelelőbb, eldugott vagy a legkevésbé gyanús színhelyet, többnyire elhagyott tanyán vagy tisztes magánlakásban. A pénzgyártó műhely felszerelése rendkívül költséges volt, kiváltképp akkor, ha kiváló minőségű hamisítványt akartak benne készíteni. Ebben az időben kezdődött el az állami pénznyomtatási technika fejlődése, amelynek célja az volt, hogy minél nehezebb legyen hamisítani a bankjegyeket. Persze a komoly lélekszámmal bíró Budapesten mindig volt olyan balek kereskedő, aki nem ismerte fel a hamis koronát és elfogadta azt, így a pénzhamisítás töretlenül virágzott. A századfordulón a kettős pénzforgalom pedig még kedvezett is a csalásoknak, hiszen sokan azt sem tudták, hogy pontosan mi az érvényes pénz egy adott pillanatban és az hogyan néz ki.
