Egy különleges szépség története, aki megszédítette Kincsem gazdáját, Blaskovich Ernőt, az mégis a palotája falai közé zárta.
A fotó csak illusztráció - forrás: Fortepan
Az aranykorban egy titokzatos kék szemű lédi élt a Reáltanoda utca 12. szám alatti palotában, akit nem láthattak illetéktelen szemek. Pedig a ház tulajdonosa jól ismert volt a fővárosiak, sőt egész Magyarország és talán még Európa számára is: ő volt Blaskovich Ernő, a híres világverő csodakanca, Kincsem gazdája. De ki volt ez a szöszke, kék szemű lány a házban, akit féltékenyen óvott még a széltől is a XIX. század végén már kissé idősödő nemesúr? Bár a regék titokzatos szeretőről szólnak, aki élete alkonyán megédesítette az örök agglegénynek elkönyvelt, kistermetű Blaskovich életét, a korabeli újságcikkek inkább egy ápolónak állt, kedves szívű házvezetőnőről írtak. Az biztos, hogy a lótenyésztésre specializálódott Blaskovichhoz látogató barátok és vendégek úgy látták, hogy jóval több privilégiumot élvezett a hölgy a palotában, mint ami egy egyszerű házvezetőnőnek kijárt volna. A rokonok persze nem nézték jó szemmel a viszonyt, talán attól féltek, hogy az öreg agglegény élete végén házasságra adja a fejét, és a Kincsemmel megszerzett hatalmas vagyon kikerül a családból. De végül nem így lett.
A kék szemű lédit Szabó Karolinának, olykor Karolának hívták és egyáltalán nem volt annyira titokzatos. Már csak azért sem, mivel Blaskovich-csal való megismerkedése előtt, amikor Erdélyből megérkezett Budapestre, rögtön színésznőnek állt. A visszaemlékezések szerint a színpadon nem aratott túl nagy sikereket, így a közönség nem hiányolta, amikor eltűnt a szemük előtt. Blaskovich Ernő, a filigrán, lovagolni és hajtani is kiválóan tudó nemes ugyanis beleszeretett Karolinába, és a kitartottjaként egyszerűen beköltöztette a székesfővárosi palotája felső szintjére. A sok évnyi korkülönbségnek fittyet hányó szerelmespár csodás bútorok, ezüstneműk között élte negédes életét, de a nyilvánosság előtt soha nem mutatkoztak együtt. Talán innen ered a legenda, miszerint a lédi soha nem tette ki a lábát az utcára. A szerelmük idején Blaskovich már igencsak idős volt, így pár év boldogságot követően a kapcsolatuk átalakult egyfajta beteg-ápoló viszonnyá. A javakat Karolina a sajátjaként kezelte, így az öregúr halála után magával vitte a palota teljes ezüstkészletét új lakhelyére, és emiatt a jogos örökösök be is perelték utóbb. Mindenesetre a nemesúr igencsak hálás lehetett szerelmének, hiszen minden jóval elhalmozta, sőt még a végrendeletében is megemlékezett róla. Bár a vagyonának jó részét bátyja fia, Elemér és unokatestvére Aladár örökölte, mégis jutott a szeretőnek is: Mezőszilason vett egy ezerholdas birtokkal övezett kastélyt a számára, ahol később Karolina új családjával az államosításig élt.
Szabó Karolina Blaskovich halála után tehát Mezőszilasra került a férjével együtt, és több gyermekük is született. De ez a házasság sem volt teljesen botránymentes. Droppa Károly ugyanis szintén igencsak korosnak (54 éves) számított, amikor elvette feleségül Karolinát, aki ezek szerint az idősebb férfiakat kedvelte. Ráadásul Karolina és Droppa még Tápiószentmártonban ismerkedtek meg, ahol Blaskovich a lovait tenyésztette. Az akkoriban a még katolikus lelkészként dolgozó Droppa végül az egyházat is elhagyta, hogy elvehesse Blaskovich „megözvegyült” kék szemű szeretőjét. Már együtt költöztek házasságkötésük után Mezőszilasra, ahol a helyiek az egykori otthonukat még ma is Droppa kastélynak hívják, és fogalmuk sincs arról, hogy azt egykoron a Kincsem gazdája, Blaskovich Ernő fizette ki.
