Szegények vérén hízó háziurak, akik a kapunyitás- és a vendégek megadóztatásától sem riadtak. A lakásokat bérbeadó háztulajokat utálták a budapestiek a legjobban az aranykorban. De kik is voltak ők?

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál

Az aranykor emblematikus figurája a háziúr volt, akik sokat áldoztak Budapestért és a fejlődésért, de ennek megkérték az árát a lakóiktól. A múlt századfordulón nem is volt olyan lap, amely legalább hetente ne foglalkozott volna a háziurak, háztulajdonosok zsarnokságával, a bérlők és a tulajok között kirobbant különféle problémás ügyekkel. De vajon kik voltak a háziurak, akiket a legtöbb művészünk egyfajta elnyomóként, a szegények vérén gazdagodó dölyfös nagypolgárként ábrázolt anno?

Egyrészt a főváros rengeteget köszönhetett a háztulajdonsoknak, akik felépítették a ma is látható Budapest jó részét és rengeteg pénzt invesztáltak a bérházakba, palotákba. De mindennek megkérték az árát és lássuk be, hogy a rossz imázsuknak bizony volt némi alapja. A háttérben Budapest hihetetlen fejlődése állt, ami lakáshiányhoz, rendkívül magas lakbérekhez és a szegények súlyos terheihez vezetett. Az aranykorban olyan gazdasági robbanás zajlott le, ami a város népességének megtöbbszöröződését hozta magával: míg a kiegyezés idején a lakosság alig érte a 300.000 főt, addig 1910-re már több, mint 880 ezren laktak Budapesten. Ebből az iparban dolgozó munkások száma és a szolgáló cselédek aránya együttesen elérte a 620.000 főt. Noha a belváros és az Andrássy út pompázatos volt, a külső részeken sorra húzták fel az olcsó bérlakásokat egyszobás lakóhelyiségeket tartalmazó épületeket. A XX. század első évtizedeiben csupán a fővárosi lakások háromnegyede volt lakásnak minősítve, majdnem tízezer ember élt pincékben és fürdőszoba vagy WC csak minden negyedik lakásban volt.

Fotó: Fortepan/ Cholnoky Tamás 

Bár a város vezetése megpróbálta a háziurak jogait és kötelességeit szigorú szabályozásokkal kordában tartani, a Budapesten akkor tapasztalható lakbérek bizony a legtöbb ember számára megfizethetetlenek voltak. Ekkor terjedtek el az úgynevezett közös éjjeli termek és körletek, ahol az éjszakát együtt tölthették a nyomorgók, sokan ágyrajárókat és sarokbérlőket vettek fel, hogy együttesen ki tudják a kis lakás vagy szoba bérét fizetni. Állítólag még a kávéházak is azért voltak olyan népszerűek, mert ott egy csésze ital fejében vígan lehetett melegedni és éjszakázni. 1910-ben a legolcsóbb lakás (itt egy nyomorúságos szobára kell gondolnunk) 213 koronába került a budai oldalon, míg Pesten egy nagypolgári, háromszobás lakásért akár 2000 koronát is elkértek. Egy hónapos szoba 60-70 koronába kerül, egy ágyért minimum 20-30 koronát kellett fizetni. Még ismert művészeink többsége is, például Krúdy Gyula vagy Ady Endre, gyakran hotelekben lakott, kihasználva az ottani tulajdonosok rajongását és jóindulatát.

A város vezetése igyekezett minél jobb szabályozást kidolgozni a házak bérbeadására és a bérlők védelmére. Így adott volt az elkérhető lakbér, rendeletekben szabályozták, hogy a lakás fejlesztéséért és karbantartásáért a háziúr felel. Megadták pontosan, hogy közüzemi díjak fejében mennyi pénzt lehet elkérni a bérlőktől és, hogy havonta egy összegben is lehet fizetni a lakbért. A rossznyelvek szerint persze ezek az intézkedések is jórészt a háztulajdonosok érdekeit szolgálták, hiszen a városi közgyűlés tagjai is jórészt közülük kerültek ki. Bár a háziurak az 1890-es évek végén még szövetséget is alapítottak, ez jórészt a szabályokkal dacoló, ki nem lakoltatható, rongáló bérlők megregulázásával és a feketelisták összeállításával foglalkozott.

A helyzet csupán az I. Világháború idején változott meg, amikor a központi kormányzat megtiltotta azon családok utcára tételét, ahol a családfő katonai szolgálatot teljesített. Így a megnövekedett nem fizető bérlők miatti bevétel-kiesést további emelésekkel próbálták kompenzálni a háziurak. Leleményes adókat találtak ki: kapupénz a házba belépőknek, vendégfogadáskor külön illetmény, liftkezelési bér, porszívóbérlet, szemétpénz, éjszakai kapupénz. Ez végül oda vezetett, hogy a lakók 1915-ben tömegesen mondtak fel és a bérlakások 40%-a üresen tátongott a fővárosban. Természetesen ez csak átmeneti állapot volt és a bérleti árak normalizálódásával, valamint a háború lezárásával a bérlakások piaca is ismét fellendült. De a háziurak rossz imázsa mit sem változott az eltelt évtizedek alatt a szegények továbbra is rettegtek a háziúr megjelenésétől, a szegények pedig továbbra is a lakhatásra költötték a fizetésük jó részét.