Bár a Hajógyári-sziget még csak árnyékot vetett rá, de a Margit-sziget már végképp megpecsételte a sorsát, így alig tíz jó év jutott neki.
A téli kikötő a Népszigetnél
Forrás: Fortepan / Adományozó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum negatívtára, Özv. Venczel Jánosné gyújteménye
A dunai hajózás kezdeti éveiben a legfontosabb megoldandó problémát egy – vagy több - télen megfelelő védelmet nyújtó kikötő hiánya jelentette. Legnagyobb hazai támogatóként Gróf Széchenyi István 1836-ban már tető alá is hozta az első ilyen menedéket. A legnagyobb magyar az Első Dunagőzhajózási Társaság (DGT) igazgatósági tagjaként komoly érdemeket szerzett az akkori óbudai Nagy-szigeten felépült hajógyár alapításában és a mostani „K” melletti mederrész téliesítésében. Azonban már ebben az évben felvetette, hogy egyetlen jég ellen védett öböl (és egyetlen hajógyár) nem lesz elegendő a teljes dunai hajózás igényeinek kiszolgálásához, így azonnal javaslattal is előállt a további bővítés lehetőségeivel kapcsolatban.
Saját és hajózási szakértők véleménye alapján úgy vélte, hogy az Új-pest (akkori helyesírás szerint) térségében található Pesti-sziget talán még az óbudai társánál is alkalmasabb a fentebb említett célokra. Mivel igen közel helyezkedett el a parthoz viszonyítva, így egy egyszerű gát kiépítésével máris lehetővé vált mellette egy jégvédett kikötő kialakítása, míg a sziget lejtős domborzata lévén az épülő hajók vízrebocsátása is kevés befektetéssel megvalósíthatóvá vált rajta. A gróf komolyan szívügyének tekintette e terv megvalósítását, ám a város vezetése hosszú időn keresztül megtorpedózta az ötlet kivitelezését. Mivel a tárgyalások éveken keresztül kudarcba fulladtak, Széchenyi javaslatot tett a Pest Kikötői Társaság felállítására, mely részvényesek pénzének bevonásával egyszerűen megvásárolta volna az addigra már új-pesti szigetként emlegetett földdarabot. Célként 30 ezer pengő összegyűjtését tűzték ki, melyből a DGT (Széchenyin keresztül) 5 ezer, maga a gróf 2 ezer, míg Gróf Festetics Leo szintén 2 ezer pengővel vette ki a részét. Végül a társaság 1843. június 17-én létrejött, igaz csak a kikötő megépítésére.
Széchenyi persze tudta, hogy kormányhatározat és pénzbeli támogatás nélkül a projekt soha nem jön létre, így tovább járt a döntéshozók nyakára, akik végül 1856 elején rábólintottak a gát megépítésére. Az események innentől jelentősen felgyorsultak és annak az évnek a novemberében már el is készült a mederbe ásott mesterséges akadály. Bár sokan ekkortól számítják a sziget végét és a félsziget születését, az akkori gáton még nem bonyolódott forgalom, így a földdarab továbbra is szigetnek számított, melyet csak vízi úton lehetett megközelíteni. Az újonnan létrejött kikötő pedig akkora népszerűségre tett szert, hogy már a következő évben elkészültek az ó-budai hajógyárban a személyszállító gondolák, melyekkel élelmes vállalkozók szerveztek sétahajózást a város új látványosságához. Bár a téli kikötő így létrejött, maga a sziget ekkor még csupán egy dzsungelre emlékeztető földdarab volt, így kirándulóhelyként még az új-pestiek sem számoltak vele.
A helyszín rendezése és a különböző attrakciók létrehozása egészen 1867-ig tartott, amikor augusztus 9-én hivatalosan is átadták a város népének a kis zöld oázist. Ekkorra elkészült a folyó menti padsor és egy csinos, svájci stílusú vendéglő is. Sőt már szervezés alatt állt Kőmíves Imre színitársulata, akik egész nyáron itt szórakoztatták a kirándulókat. A sziget ekkortól felkapott kirándulóhelynek számított, ahol egymást érték az ünnepségek. A hatvanas évek végén azután felépült az első hajógyár is, ám a sors fura fintoraként arra nem a DGT, hanem a Pestfiumei Hajógyár kapott engedélyt. A jó világnak azonban csakhamar vége szakadt.
Kiderült ugyanis, hogy a téli kikötő érdekében emelt gát építésekor egy komoly problémát nem vettek figyelembe, mégpedig az öböl vizének cseréjét. A főágból elzárt terület ugyanis nem volt képes a vízcserére, mert ehhez zsilipekre is szükség lett volna (igaz az eredeti, Clark Ádám által jegyzett terveken még szerepeltek ilyenek). Márpedig ez igen komoly problémákat okozott. Az öbölbe eresztették a város szennyvízét, mely a lefolyás hiányában elviselhetetlen bűzt árasztott. Ezen ugyan segített az első, 1873-ban épült zsilip, ám a pangóvíz egy másik problémája, a megszámlálhatatlan szúnyog nem oldódott meg. Ekkora már az óriásszúnyogok szigete vagy röviden csak Szúnyog-sziget néven emlegették a környéket. Ráadásul a Margit-sziget mind nagyobb vonzerejével, és az ott felépített vendéglátó- és szálláshelyekkel a szerény testvér már nem szállhatott versenybe. Bár az ipari tevékenység tovább folyt, a korábbi kirándulóhely 1880-ra már a múlté volt, újra elvadult dzsungelre hasonlított az akkor már Népszigetnek nevezett terület. Az 1900-as évek elejére azután kikötőként is elveszítette jelentőségét a hely, hiszen a megnövekedett kereskedelmi forgalom kiszolgálására sem ez, sem az ó-budai sziget nem volt alkalmas. Erre a célra Csepel-szigeten tervezték megvalósítani a Szabadkikötőt, melyet végül 1928-ban adtak át. Érdekesség, hogy ekkor rendezte volna Budapest azt az olimpiát, melynek éppen a Népsziget lett volna a központja...