Az Auguszta nyomortelepen ivóvíz helyett mérgező strandfürdő volt, és egynél több szoba már luxusnak számított.
Forrás: Ilyenisvoltbudapest.hu. - Auguszta nyomortelep
Az I. világháború közben és a világégés lezárultával az országot nagy mennyiségben árasztották el a sérültek, kiknek gyógykezelését az addigi egészségügyi infrastruktúra segítségével megoldani lehetetlen volt. A helyzet orvosolására több, ideiglenes kórházat, ún. barakk-kórházat húztak fel a város legkülönbözőbb részein, praktikus okokból többnyire a laktanyák környékén. Ezek a telepek a háború vége után szinte egytől-egyig egy más, de nem kevésbé szomorú funkciót kaptak: a nincstelenek elhelyezésére szolgáló nyomortelepek váltak belőlük. A trianoni szerződés életbelépése nyomán, a megszállt területekről igen nagy számban érkeztek önszántukból vagy kitelepítések folytán a bajbajutottak (legtöbben vonaton, melyről itt írtunk) és a háborúban kimerült államkassza kénytelen volt a megfelelő mennyiségű lakás építésével enyhíteni a problémákon. Az eredeti funkciójukat elveszítő barakk-telepek ekkor kapóra jöttek a nagy tömegek elhelyezésére, így egymás után alakították őket lakótelepekké. Így alakult ki a leghíresebb Mária Valéria (itt írtunk róla bővebben) és több más telep mellett cikkünk főszereplője, a mai kőbányai troligarázs helyén épült Auguszta-telep is.
A két telep közötti párhuzam abban a tekintetben is fennáll, hogy mindkettő a Habsburg család egyik hölgytagjáról, esetünkben József Főherceg feleségéről és Ferenc József unokájáról kapta a nevét. Bár az Auguszta-telepre 1920-as megnyitásakor minden társadalmi rétegből érkeztek menekültek, azonban a közeli Pongrác utcai lakótelep 1924-es megépítése után a köztisztviselők hamar elhagyták a helyet. A későbbiekben itt már csak azok maradhattak, akiknek semmilyen keresete sem volt, így - a hasonló barakk-telepek módjára – csakhamar nyomortanyává züllött a környék. Így volt ez annak ellenére is, hogy az eredeti katonai barakkokat átépítették, sőt egy részük helyére egyszerű kőházakat róttak össze.
Maga a telep kinézetre nem sokban különbözött a volt szükségkórháztól (de igazán a lágerektől sem), egyszínű, hatalmas fekete számmal jelölt épületeivel. Persze nem érdemes bonyolult lakhelyekre gondolni, hiszen a volt barakkok dupla deszkafalból álltak, melyek között még szigetelőanyag sem kapott helyet. Mivel az épületek komolyabb alappal sem rendelkeztek, így rövid idő alatt szabad átjárást találtak maguknak a patkányok és bogarak a padlón keresztül. Ráadásul az olyan nagyobb esőzések, mint 1926. júliusi, kártyavárként omlasztották össze őket (az említett esetben 100 ház vált használhatatlanná). Ezeken az épületeken osztozott a telep „fénykorában” 7000 ember, kisebb alapterületen, mint a szomszédos laktanya 400 lova!
Ráadásul a közművek is katasztrofális állapotban voltak. Szennyvízelvezetés eleve nem is épült a telephez, a vízvezetékek pedig a karbantartás hiánya miatt néhány év alatt már nem adtak emberi fogyasztásra alkalmas ivóvizet. Nyolc évvel az Auguszta megnyitása után az itt élők már Kőbánya egyéb területeiről hozták kannákban az ivóvizet. Ráadásul néhány átgondolatlan döntés folytán nem csak inni, de főzni és fürödni sem jutott elegendő víz a lakóknak. A legfontosabb ebben a tekintetben a telep számára épült közfürdő(!) volt, mely igazából két kisméretű betonmedencét jelentett. Ezek a tisztítás és a szűrés hiánya miatt egy-két év alatt már csak a járványok terjesztésére voltak alkalmasak, ennek ellenére a vízművek minden délelőtt 11-kor megkezdte a feltöltésüket. A folyamat álltalában délután 4-ig tartott és ez idő alatt a teljes telepen szünetelt a vízszolgáltatás.
1932-ben ráadásul tovább bonyolódott a helyzet. Ekkor 4500 lakója volt a 110 fabódénak és 50 kőháznak, ám egy márciusban megjelent miniszteri rendelet a fabarakkokat szükséglakássá minősítette. Annak ellenére, hogy eddig sem a luxust testesítették meg a telep épületei, ennek a rendeletnek komoly hatása volt. Ez a kategória ugyanis azt jelentette, hogy a barakkokba csak olyanok költözhettek és azokban csak olyanok lakhattak, akik nem rendelkeztek semmilyen bevétellel. Bár az Auguszta-telep népességének több, mint fele nem rendelkezett munkahellyel, ez a törvény igazából az alacsonyabb rangú tisztviselők számára jelentett változást (a komolyabb pozícióban lévők ekkorra már régen maguk mögött hagyták a telepet). Ők ugyanis papíron kaptak lakbértérítést az államtól, ám ezt az összeg – a fizetéssel együtt – éppen csak elegendő volt az alapvető igények kielégítésére. Ez pedig azt jelentette, hogy a lakbérelmaradások nyomán egyedüli bérlőként nem maradhattak a kőházakban. Akinek volt lehetősége rá, az aláírt egy nyilatkozatot, mellyel lemondott a fürdőszobájáról vagy éppen egy hálószobáról, így kevesebb lakbérért maradhatott a lakása fennmaradó szobájában. A lakás többi részét lefalazták és oda más családokat költöztettek be (10-15 négyzetméterre általában egy 5 vagy még több főből álló családot). Akinek azonban már nem volt miről lemondania, annak vissza kellett költözni valamelyik barakkba, maga mögött hagyva a kőépület viszonylagos kényelmét.
Mint a többi szegénytelep esetében, az Augusztán is folyamatosan számolták fel az épületeket, ahogyan a városi bérlakás program erősödni kezdett. Az 1930-as évek végére az itt lakók száma ezer körülire zsugorodott, ám a II. világháború után újra megindultak a betelepítések. A rosszhírű Auguszta-telep még az 1960-as években is adott otthont olyan embereknek, akik végérvényesen képtelenek lettek volna egy normális lakást fenntartani, vagy csak egyszerűen túl idősek voltak ahhoz, hogy máshová költözzenek. Ezeket az önként a nyomort választó remetéket végül 1963-ban költöztették el a telepről, amikor a kommunista rendszer az összes nyomortelepet felszámolta. Az Auguszta helyén pedig felépült a BKV trolibusz garázsa.
