A mai ember számára nosztalgikusan és egyben érthetetlenül hangzanak a második világháború előtti megszólítások. De ne higgyük, hogy a kor embere számára mindig tudta pontosan, hogyan is kell szólítania egy rangban felette állót. Sok esetben párbajig fajult az eltévesztett udvariassági formula.

A második világháború után jogszabályban törölték el a korábban kötelező megszólításokat és a kommunizmus a mindenkire egyaránt érvényes „elvtárs” titulussal hangsúlyozta a teljes egyenlőséget. Ez ugyan könnyebbséget jelentett a bonyolult rendszer után, ugyanakkor lezárt egy nosztalgikus és bizony tisztelettel teli korszakot. A szinte átláthatatlan megszólítási rendszerből mára csak az egyházi személyek iránti különleges tisztelet maradt meg, bár a 19-ik és 20-adik század fordulóján még ez is másképpen nézett ki kissé.

            Ma is bevett formula, hogy a pápa neve elé az Őszentsége jelzőt is odaillesztik, azonban korábban használatban volt a Szentséges megszólítás is, így a teljes név előtt a Szentséges Atya kitételt illett használni. Bár a magyar emberek ritkán kerültek olyan helyzetbe, hogy a Szentatyát kellett volna bármilyen módon megszólítaniuk, a hazai egyházi rendek is bőven elég fejtörést adtak ebben a témában. A Főméltóságú kitétel például a mindenkori Hercegprímásnak dukált – a kormányzó és a kiemelt grófi családok tagjai mellett – és semmiképpen sem volt keverendő a Főmagasságú megszólítással, ami viszont csak a bíborosoknak járt ki. Nagyméltóságú volt az érsek, míg Méltóságos a püspök, de ezeket sok világi rang esetében is használták, míg Nagyságosnak nevezték többek között a plébánost is. A Főtiszteletű megszólítás a protestáns püspököt illette meg, és nem vette jól ki magát egy katolikus pap esetében, ugyanis őt Főtisztelendőnek illett titulálni. A Tisztelendő a katolikus káplán, segédlelkész és a rabbi, a Nagytiszteletű a parókiával rendelkező református, evangélikus lelkész, míg a Tiszteletes a protestáns segédlelkész szabatos megszólítása volt.

            Szintén aránylag áttekinthető volt a királyi család tagjainak illő megszólítása is, hiszen Felséges titulus a királynak, a királynénak, a királynőnek és a trónörökösnek járt, míg az uralkodói család többi tagját illett Fenséges névvel szólítani. A többi világi rang és státusz azonban már lényegesen bonyolultabb rendszert alkotott.

            Kegyelmesnek szólították az értelmiségi középosztálybelieket, míg a Tekintetes megszólítás már az iparosoknak és a mesterembereknek is kijárt. A cselédek pedig gazdájukat Nemzetesúr titulussal is illették. Az első világháború után életre hívott Vitézi Rend tagjai a Vitéz vagy Vitézlő címmel gazdagodtak, míg Nemzetest tettek a nemesi családok tagjainak neve elé, ugyanakkor a tábornoki kar tagjait Nagyméltóságúnak kellett szólítani. Ettől lefelé, az ezredesi rangig Méltóságosnak szólították a katonaembereket, de ez a cím illette többek között a polgármestereket, az ispánokat és az állami vállalatok igazgatóit is.

Ha valaki elvétette ezeket a címeket, akkor általában csak rosszalló pillantásokat kapott az érintettől, ha azonban egy hölgy esetében vétett, akkor jó eséllyel egy párbaj felhívással lett „gazdagabb”. A nők megszólítása ugyanis talán a férfiakénál is bonyolultabb volt.

Az előkelő hölgyek megszólítása volt talán a legnehezebb

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

Bár általában nem vettek részt sem a politikai, sem a gazdasági életben, őket is illett titulussal megszólítani. Ha egy nő diplomát szerzett, onnantól a szakterülete bekerült a neve elé, így Tanító vagy éppen Mérnök Úrhölgy lett az előtag. A házasság után pedig a férjnek kijáró tisztelet illette meg őt is, így például Nagyságos Asszony névvel kellett megtisztelni. A nők a nőket legtöbbször Nagyságának szólították, ami a Nagyságos Asszony egyszerűsítéséből jött létre, míg a Kegyed a Kegyelmességed rövidülése. Az ifjú hölgyeket a keresztnevükön Kisasszony előtaggal kellett szólítani, míg az udvarlók ezt egy idő után elhagyhatták. Ha pedig mindez nem lett volna elég bonyolult, akkor a titulusok halmozhatóak is voltak. Az alsóbb néprétegek előszeretettel igyekeztek a lehető legtöbb előtagot felsorolni egy megszólításkor. Kiváló példa erre Horty Miklós Nagyméltóságú Vitéz titulusa, de előfordultak olyan szörnyszülöttek is, mint a Nagyságos Vitézlő Tisztelendő.

Báró Lipthay Béla Főispán esetében is lehetett válogatni a megszólítások között

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára           

Talán még ennél is nagyobb tiszteletet illett tanúsítani írásban, hiszen a levelek esetében még további szabályokat is észben kellett tartani. Csak példaként említve: a rangban felettünk állónak egész íves papíron kellett levelet írni (ez kb. egy A2 poszter mérete volt), míg a barátok között a mai rajzlap fele is elfogadott volt. A címzésből nem derülhetett ki, hogy milyen a viszonyunk a fogadóval, vagyis a jól nevelt úriemberek a saját feleségüknek is Nagyságos Asszonyként címezték a postai küldeményeket, a megszólítás után 4 ujjnyi tisztelethelyet hagyva.

            A második világháború idejére azután a titulusok nagy része magától is kikopott a köztudatból, míg végül az 1947-es IV. Törvénycikk végérvényesen, jogi úton tiltotta be a címek használatát.