Ötvenöt év tervezés, 40 kilogramm arany és megszámlálhatatlan jégtömb. Az Országház építésének és működésének titkai.
A magyar Országház története az épülethez méltóan terjedelmes, hiszen az első javaslat felmerülésétől 74 évnek kellett eltelnie a munkálatok befejezéséig. Az első konkrét ötlet egy állandó Országház megépítésére az 1830-as országgyűlés alkalmával bukkant fel, de ezután tíz évig szinte semmi sem történt. Bár felkérték Pollack Mihályt egy – egyenlőre színhely nélküli – terv kidolgozására, az elkészült, firenzei hatású palota rajzait 1844-ben elvetették és egy pályázat kiírása mellett döntöttek. 
Az épülő Országház
Forrás: nemzetfotere.hu
A pályázat akkor a mai Erzsébet térre építendő épületre vonatkozó elképzeléseket várt, de közbe szólt az 1848-as szabadságharc, így a nemzet házának építésének terve jó időre újra zátonyra futott. A következő lépésre 1880-ig kellett várni, amikor megszületett a végleges döntés, és összeállították az 1882-es pályázat anyagaival szembeni elvárásokat, a szükséges helyiségek és műszaki kritériumok részletes felsorolásával. Érdekesség, hogy bár nemzetközi pályázatról volt szó, a kiírás kizárólag magyar lapokban jelent meg, így külföldi pályaművet csak elvétve találhatunk a beérkezett 19 terv között.
A pályázat elbírálása végeláthatatlan viták közepette zajlott, és a korabeli feljegyzések szerint egyetlen elképzeléssel sem értettek egyet teljes egészében, így végül négy díjazottat hirdettek ki, melyek közül Steindl Imre művét sorsolás útján helyezték az első helyre.
Az eddigiek ismeretében könnyedén kijelenthetjük, hogy innentől felgyorsultak az események, mivel az első kapavágásra, „csupán” három évet kellett várni. A helyszín kiválasztása már a pályázatban is szerepelt, így a mai helyén, az akkori Tömő téren kezdődtek a munkálatok, mivel fontos kritériumként jelent meg, hogy a felépítendő Országháznak közvetlenül a Duna partján és a Budai várral szemben kell elkészülnie.
Az építkezés vezetésével és felügyeletével a tervező Steindlt bízták meg, aki valószínűleg már az első napon igen sűrűn vakarhatta a feje tetejét és ez a későbbiekben is szokásban maradt nála. Ugyanis, mint kiderült a Tömő tér szolgáltatta Budapest ivóvízének jelentős részét és így ez egy kutakkal és csővezetékekkel sűrűn szabdalt terület volt az építkezés előtt. Bár ezeket azonnal betemették és új helyre költöztették, ám az így készült új talajszint nem lett volna képes egy ilyen léptékű épület stabilan tartására. A megoldást végül egy beton alap jelentette, mely a legtöbb helyen 2, míg a kupola alatt 4,5 méteres mélységben nyújtózik. Persze ezzel az építkezés egyre hosszabbra nyúlt, így végül 19 évet vett igénybe Európa második és a világ harmadik legnagyobb Országházának felállítására.
Némi öröm az ürömben, hogy így bőven maradt idő a terv többszöri módosítására, melynek hatására az eredeti tervnél rövidebb és némileg magasabb a ma ismert csodálatos építmény. A mai 17 ezer négyzetmétert meghaladó alapterület és a 268 méter hosszú dunai homlokzat így is monumentális látványelemmel gazdagítja a főváros látképét. Szintén módosult az épület elhelyezkedése és alaprajza is. Az országgyűlés ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az épület éppen szemben legyen az Alkotmány utcával, így az eredeti helyétől több, mint 70 méterrel arrébb kellett megkezdeni az építkezést. Más okból módosult az alaprajz, ugyanis Steindl eredetileg a Duna enyhe kanyarulatát követő, középen megtört épületegyüttest tervezett, ám ezt bonyolultsága és túlzott költségei miatt elvetették. A költségek így is több, mint kétszeresen haladták meg az eredeti elképzeléseket és végül 38 millió koronára rúgtak.
Érdekesség, hogy a kupola csúcsa 96 méterrel magasodik a járda szintje fölé, ami utalás a 896-os honfoglalás dátumára (szintén erre utal a főlépcső 96 foka is), míg az épületet 365 torony díszíti, ami az év napjainak számával egyezik meg. Szintén érdekesség, hogy ma tulajdonképpen az épület hátsó bejáratait használjuk és az eredeti, Duna felőli oldalon csak a kiemelten fontos vendégek lépnek az épületbe, a tiszteletükre rendezett események keretében.
Steindl Imre végül nem élhette meg fő műve átadását, mivel az 1902, októberi ceremónia előtt hetekkel, augusztus 31-én meghalt. Géniuszát azonban örökre megőrzi az utókornak az az épület, melynek elkészültekor is csodájára jártak a világból. Nem csupán a csodálatos szépsége miatt, melyet megszámlálhatatlan szobor, műalkotás és 40 kilogramm arany emel, hanem építészeti megoldásai ürügyén is. Jó példa Steindl zsenialitására, hogy az általa tervezett hűtő-fűtő berendezés még ma is használatban van és tökéletesen ellátja a feladatát.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György
A szinte követehetetlenül bonyolult rendszerben eredetileg két szökőkút szolgálta a levegő párásítását és hűtését, melyek a Kossuth tér mai szobor kompozícióinak helyén álltak. A kutak túlfolyóin átbukó hideg levegőt vezették az épület alatti alagút rendszerbe, majd a termek padlóin elhelyezett rácsos levegőnyílásokhoz. Az elhasznált levegő pedig a hasonló, de magasan elhelyezett kilépőkön keresztül jutott a dunai oldalon található kivezető nyíláshoz. Bár a folyosókat később lerövidítették, ám a rendszer ma is működik, csupán a kutak a föld alá és az épülethez közelebb költöztek. Bár ma már felszereltek az épületre légkondícionáló berendezéseket is, a föld alatti folyosókba ma is helyeznek jégtömböket, mely így tökéletesen hűs levegővel látja el az épületet. A fűtést egy közeli házban elhelyezett kazán biztosítja, melyet korábban szénnel és olajjal, ma pedig gázzal működtetnek. Maga a gravitációs elven működő levegőcserélő rendszer olyan hatékony, hogy a föld alatti járatokban sétáló embereknek lobogtatja a légáram a haját.
Az Országház tervezésekor fontos szempont volt, hogy az országgyűlés akkori két háza az alsó és a felső ház egyaránt helyet kaphasson benne, így az épület tökéletesen szimmetrikus. Az országgyűlés ma a korábbi alsóházi szárnyat használja, míg a másik rész a látogatóknak és a különleges ceremóniáknak ad helyet. Ez a szárny majdnem pontosan tükörképe az alsóházi résznek, csupán néhány díszítéssel kapcsolatos apróságban különböznek, illetve abban, hogy a társalgó padlószőnyege kék, ezzel is emlékeztetve a felsőházban annak idején ülésező „kékvérűekre” (az alsóházban ez piros).
