Státusszimbólum, hímsoviniszta- vagy éppen politikai jelkép és a személyiség kifejezője. Az arcszőrzet sokkalta több volt az aranykorban, mint egyszerű divathóbort.
Forrás: Fortepan
Szerte a világban úgy tartják, hogy a magyar nemzetség mindig az élenjárt az arcszőrzet birtoklásában és ápolásában. A bajusz és a szakáll volt maszkulin jelkép, a házas emberek kiváltsága, politikai lázadás jelképe és létezett olyan korszak is, amikor egyenesen tiltották őket. Jöjjön hát egy kis divatelemzés az arcszőrzetek világából, a XIX-ik század környékéről.
A XVI. század környékén még közel sem találhattunk volna olyan gondosan ápolt és formájában, méretében oly sok különböző szakállat és bajuszt, ha végig sétálhattunk volna az akkor még jóval kisebb Pest utcáin. Akkoriban a szakáll inkább a vidéki emberek sajátja volt, esetleg a házasok jelezték így megváltozott státuszukat, és ez így is maradt hosszú ideig. A XVIII. század elején pedig még komorabbra fordult a szőrhelyzet: a németesítési folyamat elérte az arcokat is, így legtöbben így vagy úgy megszabadultak ékességüktől, elkerülendő a kilátásba helyezett börtönbüntetést. A század elején a parasztságot szakáll bírsággal kényszerítették arra, hogy állukat simára borotválják, és ez a rendelkezés egészen a nemesi előjogok eltörléséig – a szabadságharc idejéig – így is maradt. Addig a szakáll nemesi kiváltságnak számított és később is inkább csak a kör alakú Kossuth-szakáll tudott nagyobb számban megjelenni a földműves állakon. Pesten ekkor egy ideig nagy népszerűségnek örvendett a pofaszakáll vagy akkori nevén a pakompart. A szabadságharc idején éppen azért kezdett széles körben terjedni a szakáll, és elsősorban a Kossuth-szakáll viselése, mert az ilyet viselő férfiak ezzel is tüntettek a németes, poroszos rend ellen. Ez olyannyira igaz állítás, hogy a vereség után következő Bach-korszakban az összes nemzeti érzületű dolog viselése tilalom alá esett és ezek közé a Kossuth-szakállat is besorolták. Más volt a helyzet az orr és a száj között elhelyezkedő szőrzet, a bajusz esetében.
A XIX. század elejére a bajusz viselése szinte már elvárásként jelent meg a férfiakkal szemben, a sima arcú embereket nem is tartották igazán férfinak. Ez a folyamat odáig vezetett, hogy már az olyan pénzérméket is értéktelenebbnek ítélték meg, melyeken a király bajsza lekopott az idők folyamán. A fiatalabb fiúk esetében már a pelyhedző szőrszálakat is külön névvel illették, ezek alkották az ütköző bajszot, majd kicsit idősebb korban az első, gondozott szőrtömeg lett a nyalka bajusz. Ha egy nőnek serkent ki ez a jellegzetes szőrzete, akkor úgy tartották, hogy ő fogja a nadrágot viselni a családban (arról sajnos nem készült feljegyzés, hogy mi történt, ha a férjnek is volt ilyenje). Mivel az arcszőrzet viselésének reneszánsza nyugati mintára terjedt el Magyarországon, így érdemes megemlíteni, hogy az angol férfiak egyfajta tüntető jelleggel kezdték szőrrel borítani az arcukat, az akkoriban megerősödő nőmozgalmak hímsoviniszta ellentételezéseként.
A bajusz azonban nem csupán dísze volt a férfiarcnak, de sokat el is árult viselőjéről, különösen annak pödrése volt beszédes. A teremtés barátságos koronái minden esetben felfelé pederték a bajszuk végét, míg a lefelé ívelő szálak nyugodtságot sugalltak. A kedélyes, közvetlen emberek szavazata a császárbajuszra, a játékoskedvűeké a vékony szőrzetre esett. Ha ez a bajusz rövid és hegyes is volt egyben, akkor biztosan tudhattuk, hogy egy sportolóval van dolgunk, míg az idősek a lelogó konyát (harcsabajusz) részesítették előnyben. A már említett hegyes bajusz vagy pörge nem jöhetett volna létre, ha tulajdonosa nem használ minden nap faggyút és zsinórt a megfelelő perdület eléréséhez. Jól ismert változata volt a pörgének a marha szarvára emlékeztető csákó is, melynek ikonikus viselője II. Rákóczi Ferenc volt. Ha a csákónak csupán az egyik vége meredt az égnek, akkor kajlabajuszról beszéltek, amit vagy az egykezes gondozás vagy a folyamatosan egyik oldalon történt alvás okozott. Arany Jánossal azonosítjuk a vastag bajuszt, míg a csurgó Deák Ferenc sajátja volt. Ez szőrzet arról kapta a nevét, hogy ivás közben bizony lecsurgott róla az elfogyasztott ital egy része.
Az egyenes, nyírott bajusz és annak módosulata, a kefebajusz a század végén és a XX. század elején jött divatba, előbb az úri társaságban, majd később általánosan is. Az apró kefebajusz viselése a II. világháború után azonnal megszűnt, mert ez volt Adolf Hitler védjegye is, és hozzá senki sem szeretett volna hasonlatosnak mutatkozni, így csak a ma is ismert hosszabb változat tudott gyökeret verni hosszabb távon is a kultúránkban.
