Lámpahordók, lámpagyújtók és két rivalizáló vállalat borította fénybe Budapestet. Az utcai közvilágítás története.
Kevés olyan dolgot lehet felsorolni, amiben az aranykori Budapest jelentősen elmaradt volna a többi világvárostól, azonban a közvilágítás bevezetése jókora csúszással történt csak meg a székesfővárosban. Ebben a témakörben bizony közel 200 éves lemaradást sikerült felhalmozni, igaz akkor gyorsan felzárkózott Pest a többi városhoz.
Miután 1777 novemberében felgyulladt az első utcai lámpa Budán, még 13 évbe tellett, mire ez a kétségtelenül hasznos találmány utat vágott magának a Dunán keresztül és megérkezett Pestre is. Egészen addig a városban éjszaka vajmi kevés mozgás volt az utcákon, hiszen sokan tartottak a bűnözőktől és a rosszminőségű utcákon esetlegesen elszenvedhető balesetektől egyaránt. Ebben az időszakban még jól menő szakma volt a lámpahordóké, akik saját lámpásukkal kísérték a sötétben azokat, akik meg tudták fizetni ezt a szolgáltatást.
A közbiztonságon eleinte a közvilágítás sem segíthetett sokat, lévén, hogy lámpákat csak a forgalmasabb utakra és a különösen veszélyes helyekre szereltek fel, elenyésző számban. Ráadásul a növényi-, elsősorban repceolajjal működő, kanócos világító alkalmatosságok nem is varázsoltak nappali fényt a környezetükbe. Még a Pestre felszerelt első 300 lámpa is ilyen olajjal működött, bár hamarosan átálltak a petróleum használatára. Egészen pontosan 1864-ben, az észak-amerikai kőolaj megjelenése lehetővé tette ennek az anyagnak a használatát.
A lámpákat kezdetben alacsony faoszlopokra vagy egyszerűen a házak oldalára rögzítették, és meggyújtásukat vállalkozóként működő lámpagyújtókra bízták, akiknek napnyugtától éjfélig kellett gondoskodnia a világosságról. Kivételt képeztek ez alól a szabály alól a rendőrőrsök közelében található világítótestek, melyeknek egészen napkeltéig kellett szolgáltatnia a pislákoló fényt. A farsangi időszakban más szabály volt érvényben, ugyanis a város valamennyi lámpása folyamatosan égett egész éjszaka. De kivételt képeztek a telihold környéki, derült éjszakák is, mert ezekben az időszakokban nem kellett meggyújtani a városi lámpákat. A pestiek minden este hallhatták a városházán felcsendülő kürtjelet, melyre útnak indultak a lámpagyújtogatók, hogy világosságot varázsoljanak a sötét utcákra. Ők azonban nem csak éjszaka dolgoztak. Munkájukhoz hozzátartozott a lámpák tisztogatása és olajjal, petróleummal való feltöltése is, melyet – praktikus okokból – nappal végeztek.
Alig tíz évet kellett várni, hogy 1856 decemberében a mai Rákóczi úton fellobbanjanak az első gázzal működő lámpák, melyek azonban jóval lassabban terjedtek el, mint olajos társaik és nem is tudták kiszorítani azokat.
Gázlámpák a Várkert Bazárnál, 1900-ban
Forrás: Fortepan/ Scoch Frigyes
Feljegyzések szerint ugyan 1896-ra már 10 ezer körüli számban találhattunk a városban gázlámpákat, ám még mindig több, mint 2500 olajlámpa is üzemben volt, azokon a helyeken, ahová még nem fektették le a lakossági vagy ipari gázvezetékeket. Végül a két párhuzamosan működő rendszert egyszerre küldte nyugdíjba az elektromos világítás, mely az 1900-as évek elején jelent meg a székesfővárosban.
Noha már nem kétszáz évvel, de még mindig komoly lemaradással követte Budapest a nagyvárosok közvilágítási trendjeit, hiszen Európa szerte már az 1880-as években megjelentek az első ívlámpák. Magyarország akkori területén már voltak olyan városok, melyek 1884-ben felszerelték az első villamosság működtette ívlámpákat, sőt az abban az évben átadott budapesti Keleti Pályaudvar utascsarnokában is ilyen lámpák szolgáltatták a fényt, a közvilágításban csak 1909-ben állították fel az első ilyen oszlopokat. Ráadásul ezeket sem a városvezetésnek, hanem a magántőkének köszönhették a pestiek.
Díszes kandeláberek a Korzón, 1906-ban
Forrás: Fortepan/ Széman György
A Budapesti Általános Villamossági Rt. kiváló üzleti és valószínűleg reklámlehetőséget látott abban, hogy felajánlja 38 ívlámpa felállítását és működtetését a Rákóczi út körutak közötti szakaszán, amit Fővárosi Tanács jóvá is hagyott. Az újonnan felszerelt lámpákra pedig már senki sem mondhatta azt, hogy pislákolnak, hiszen ez a rendszer akkor a legkomolyabb fényerővel bíró világításnak minősült, és a pesti lámpák is a telihold fényerejének nyolcszorosát ontották magukból. A sikeres kísérleten felbuzdulva, három évvel később már a város több pontján is felszerelhette lámpáit a BÁV Rt., így a Nagy körúton, az Andrássy úton vagy éppen a Városligetben is kivilágosodtak az éjszakák. Ráadásul a konkurencia sem tétlenkedett, és a Magyar Villamossági Részvénytársulat is lámpákat kezdett telepíteni, igaz ők már nem egyenáramú, hanem váltóárammal működő lámpákban látták a jövőt.
Bár ezzel Budapest utolérte az Európai nagyvárosok szintjét a közvilágítás tekintetében, a rendszer központosításáig még hosszú időnek kellett eltelnie. Az új ívlámpákat ugyanis továbbra is helyben kellett felkapcsolni (igaz kettesével-hármasával sorba kötötték őket), így a lámpagyújtogatók – ha más szerepkörben is – de még az első világháború utáni években is rótták az éjszakai utcákat.
