Ételtartósítás a pesti bérházakban a sózott hústól a zongorasúlyú jégszekrényekig, a Duna jege vagy a Rákos-patak vizének segítségével.
A mai, hűtőgépekkel ellátott korban már szinte elképzelhetetlen micsoda gondot okozhatott eleinknek az élelmiszerek tárolása, különösen a pesti és budai bérházakban, ahol még jégvermet sem tudtak ásni. Eleinte ugyanis vagy jégveremben vagy a kút vizével igyekeztek az élelmiszereket frissen tartani, ám ez a megoldás elsősorban a kertes házakban vagy a tanyákon jelenthetett megoldást. A bérlakásokban maradt a folyóvízzel hűtés vagy a sózással, barna cukorral végzett tartósítás. A párolgó vizes hűtés ugyan meglepően hatékony, ám mindenképpen vízre van hozzá szükség, melynek beszerzése a bérházakban – különösen a vízhálózat kiépítése előtt – komoly nehézségekbe ütközött. Persze az élelmes vállalkozók már ekkor is a megszorult városlakók segítségére siettek és csakhamar megjelentek a Duna – akkor még iható – vízét házhoz szállító vizesfiúk.
Forrás: vizmuvek.hu
A háziasszonyok a friss vízbe jó nedvszívó anyagból – például flanelból – készült rongyokat áztattak, majd a hűtendő élelmiszereket körbe tekerték vele, aminek az elpárolgó nedvesség így néhány fokkal lecsökkentette a hőmérsékletét, csakúgy, mint a medencéből kilépő fürdőző testét a bőrén maradt víz. Ez a hűtési forma azonban tartósításra alkalmatlan, hiszen ahhoz az élelmiszereknek jóval hidegebb hőmérsékletet kell biztosítani
A 1800 század derekán egyre-másra jelentek meg a városban a jegesek, akik hatalmas jégtáblákkal a szekerükön járták a pesti vagy éppen budai utcákat és a lakóknak éles szerszámokkal hasították le a kért méretű jégdarabokat. Ezeket eleinte egy vödörben a hűtendő élelmiszer köré rakták, mely így már – ha nem is túl hosszú ideig – de eltarthatóvá vált. A jegesek eleinte a télen befagyott folyamok – a Duna vagy éppen a kisebb patakok – jegéből vágták le tömbjeiket és jégvermekben szalmával, faforgáccsal körbetekerve tárolták a meleg napokig, amikor jó haszonnal el tudták adni őket.
Forrás: Fortepan/ Schermann Ákos
Azonban ez a megoldás nagyban függött attól, hogy a tél kellően hideg volt-e. Egészen a XX. század elejéig kellett várni arra, hogy a műjég készítés elterjedjen és felépüljenek az első gyárak, melyek többé már nem függtek az időjárás viszontagságaitól. Ezek a gyárak már a modern hűtőgépekhez hasonlatos, kompresszoros rendszerrel hűtötték a sós vízbe mártott tartályokban a folyóvizet, ám a rendszerben még kén-dioxid vagy ammónia keringett. Az első négy jelentősebb jéggyár később egyesült és közösen létrehozták a Budapesti Jégárúsító Részvénytársaságot. 1928-ban épült fel az ország legmodernebb és legjobban felszerelt jéggyára Angyalföldön, mely a Rákos-patak vizét fagyasztotta tömbökbe és korábban soha nem látott termelékenységet biztosított. Eközben a háztartásokban is egyszerűbbé vált a jégtáblák fogadása és használata, ugyanis szintén a XX. század elején kezdetek elterjedni a fővárosban a jégszekrények, melyek az addigi módszerekhez képest komoly előrelépést jelentettek.
A jégszekrény
Forrás: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára
Ezek az eszközök meglehetősen egyszerű felépítésűek voltak. Egy fából vagy fémből készült szekrénykét béleltek ki – általában – bádoggal, melyben két kamra kapott helyet, egyik a jég fogadására, a másik az élelmiszerek tárolására lett kialakítva (létezett olyan változat is, ahol egy közös kamrába tették a kettőt), míg az olvadó jégből felszabaduló víz a jégszekrény alatt álló vederbe csepegett. Természetesen a jégszekrényből is végeláthatatlan különböző változat készült, az egyszerűtől a lakás díszéig és kicsitől az akár több – általában 25 kg-os - jégtáblát egyszerre befogadó változatokig. Ezek az eszközök annyira népszerűek voltak, hogy egészen az 1980-as évekig használták őket nagyobb számban Budapesten, noha a kompresszoros, modern hűtőszekrények már a ’70-es években terjedni kezdtek. Ma már nehéz elképzelni ezeket a jégszekrényeket a lakásban, hiszen használatuk bonyolult, mozgatásuk pedig még több markos férfi számára is nehéz volt. Ugyanakkor abban a korban ezek a szekrények testesítették meg a lenyűgöző technológiai fejlődést.
A jéggyárak pedig dübörögtek és naponta akár 5-6 ezer jégtáblát is készítettek, ami még csak nem is minden időszakban volt elegendő az igények kielégítésére. A városlakók gyorsan rákaptak a nyári hidegre, így a egészen a hatvanas évek végéig az utcakép részét képezték a jeges kocsik, az alapzajhoz pedig hozzátartozott a jegesemberek kiabálása, ahogy tudatták a szállítmány érkezését. Ők eleinte lovaskocsin szállították a táblákat, majd a későbbiekben már autómobilokról is kiszolgálták a vedrükkel sorban álló asszonyokat. Bár eleinte még a lakások küszöbére is letették a méretre szabott jégtömböket – a kikészített vételár fejében – ám egészségügyi okokokból ezt a gyakorlatot később betiltották.
