Forradalmat akart, de csak ablakokat tört ki a legügyetlenebb magyar robbantó, aki meglepően könnyedén úszta meg a kivégzést.

1895. április 2-án hajnalban hatalmas robbanás rázta meg a Budai Várat, a frászt hozva a mulatozásból hazatérőkre és több száz ablakot szilánkokra törve. Az akkor arra járó embereknek és a tér környékén posztoló kormányőröknek, rendőröknek azonnal a Hentzi-emlékmű jutott eszébe és nem is kellett tévedniük. Hogy miért ez volt az első gondolatuk, ahhoz tudnunk kell, hogy mit is jelentett a magyar embereknek ez az emlékmű.

A Hentzi-emlékmű

Forrás: wikimedia

            Hentzi Henrik tábornok a szabadságharc vége felé a Várat védő osztrák sereg parancsnoka volt és 1849. május 21-én érte halálos lövés a Szent György téren. A több, mint 100 tonnányi acélból készült emlékművet neki, közvetlen beosztottjának, Alnoch ezredesnek és a harcban elesett 418 osztrák katonának szentelték. Érthető módon a magyarok korántsem a hősiességet és az uralkodó önfeláldozó szolgálatát látták benne, hanem egy elvesztett szabadságharc és a katonai elnyomás mementóját. Felállításától kezdve folyamatosak voltak a tüntetések a szobor lebontásáért, vajmi kevés sikerrel. Ráadásul azért is gyanakodhattak a robbantáskor a környéken tartózkodó emberek, mert egyszer már – majdnem – megkíséreltek egy merényletet az emlékmű ellen.

            Az első összeesküvés 1881-ben tűzte zászlajára a gyűlölt szobor égberepítését, de akkor még győzött a szakmai tapasztalat és a józan ész. Az összeesküvők ugyanis egy komoly múlttal rendelkező robbantási szakértőt bíztak meg a bomba elhelyezésével, miközben ők a szemben lévő Dunaparton várták a detonáció hangját. A szakember azonban fejben osztott-szorzott, és arra a következtetésre jutott, hogy bizony ez a merénylet sületlenség. A sikeres robbantáshoz vagy a szobor belsejébe kellett volna dinamitot rejteni (néhány órás komoly fúrási munkálatok után, az ország egyik legjobban védett terén) vagy annyi robbanóanyagot kellett volna kívülről köré helyezni, ami valószínűleg a teljes Várat romba döntötte volna. A várt tűzijáték így elmaradt, és az összeesküvők hazaballagtak a Duna partjáról. A 14 évvel későbbi merénylő azonban nem rendelkezett ismeretekkel a robbanóanyagokról, csupán lelkes volt, bűnöző – és a történtek fényében bátran kijelenthetjük – meglehetősen ostoba.

            Már az első helyszínre érkező szakértők megállapították, hogy bizony az elkövető teljesen amatőr volt, és az általa választott módszernél azzal is többet ártott volna, ha egy petárdát dob az emlékműre. A nyomokból jól látszott ugyanis, hogy a dinamitrudakat egyszerűen a kanócuknál fogva a szoborra akasztotta, majd karácsonyfadíszként lógó bombát meggyújtotta. A tűzszerészek kifejtették, hogy a dinamit csak akkor képes rombolásra, ha megfelelő ellenállással, ún. fojtással találkozik. Ha a szobor belsejébe került volna vagy ahhoz hozzáerősítik, akkor a vele érintkező részeken komoly pusztítást okozhatott volna. Ebben a formában azonban csak egy lökéshullámot keltett, mely az ablakok betörésében érte el csúcspontját. Ennek ellenére felségsértés és közvagyon rongálása okán megindult a nyomozás, bár valószínűleg senki sem akarta rács mögött látni az elkövetőt.

            Hogy mennyire így lehetett, azt kiválóan alátámasztja a tény, hogy noha hat nappal később már pontosan tudták, hogy ki a szóbanforgó személy, és kétszer le is tartóztatták, soha nem felelt az emlékmű elleni merényletért. Igaz, hogy közben sikkasztásért három hónapnyi börtönbüntetést letöltött, hiszen nem először adta bűnözésre a fejét. Persze a rendőrség munkáját az elkövető közismertsége és gondatlansága is nagyban elősegített, ennek is köszönhető a gyors felderítés.

            Szeless Adorján szerkesztő, lapkiadó nem volt ismeretlen sem az utca embere, sem a hatóság szemében. A radikális Olvasd! és az Ellenzéki Arczképcsarnok című lapok atyja soha nem rejtette véka alá forradalmi eszméit, ráadásul többen felismerték a robbantás szemtanúi közül. Ráadásul egyik ismerőse, Dr. Tóth Ödön is ellene vallott a kihallgatása során és elmondta, hogy legutóbbi találkozásukkor Szeless egy csomag dinamitot tett ki egy étterem asztalára, és azzal hencegett, hogy ezzel felrobbantja a Hentzi-emlékművet és kirobbant egy forradalmat. Mondhatnánk, hogy innentől diadalút várta a nyomozókat, hiszen már csak el kellett fogniuk a férfit, ám minden másképpen alakult.

            Már az is érthetetlen, hogy ilyen előzmények után hogyan jutahatott ki minden nehézség nélkül az országból Szeless, az azonban végképp nonszensz, hogy soha nem felelt a tettéért, noha kétszer is letartóztatták és a továbbra is megjelenő Olvasd!-ban folyamatosan hencegett a merénylet tényével. Ezért is jutottunk mi is és sok kortárs író és humorista arra a következtetésre, hogy a hatóságok nem is igazán akarták elfogni a lánglelkű forradalmárt és ebben a francia állam is komoly segítségükre sietett.

            Szelesst ugyanis először Franciaországban, majd Svájcban fogták el és innen szállították Párizsba. Az ottani hatóságok az első alkalommal egyszerűen szabadon engedték – az érvényes körözés ellenére – nem kis boldogságot okozva a magyar és ugyanekkora bosszúságot az osztrák hatóságok részére. A második elfogásakor, 1896-ban már kiadták ugyan a magyar hatóságnak, ám feltételül szabták, hogy a férfi csak a gazdasági bűncselekményei miatt kiszabott büntetését töltheti le Magyarországon, majd azonnal vissza kell szállítani Párizsba. Így is történt és Szeless a korábbi sikkasztásaiért kiszabott három hónapos börtönbüntetés után újra Franciaországba került, és ott újra szabadon engedték.

            Bár nincs írásos emléke, hogy a merénylő valaha hazatért volna száműzetéséből, valószínűleg így is megúszott egy kivégzést azáltal, hogy nem került az osztrák igazságszolgáltatás kezére. A szobrot pedig többé senki sem akarta felrobbantani, hanem maga I Ferenc József rendelkezett az elszállíttatásáról, a felesége elleni merénylet után. A királyné emlékművét ugyanis éppen azon a helyen állították fel, ahol a Hentzi-szobor állt. A gyűlölt példakép ezek után a Hűvösvölgyi Kadét Iskola kertjébe került, hogy a hősiességre emlékeztesse a fiatal, magyar katonákat. Persze ezzel nem aratott osztatlan sikert...