Egy analfabéta országból 50 év alatt szinte mindenkit írástudóvá varázsolt az aranykor politikai vezetése. Hogy vajon a jól irányzott körmösöknek, a büntetés terhe mellett előírt tankötelezettségnek vagy a törvényeknek köszönhető-e ez az eredmény, nem tudni! Egy biztos a békeidők alapozták meg a mai modern iskolarendszert is.

Forrás:  Morvay Kinga/ Vértes Károly felvétele

A kiegyezés után az oktatásügy is jelentős fejlődésnek indult a polgárosodó Magyarországon, így a székesfővárosban is. Tette ezt annak ellenére, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában az európai átlagnál jóval kevesebbet fordítottak oktatásra, míg Franciaországban például ebben az időben az államháztartás 3-4%-át tették ki a nevelésügyi költségek, addig nálunk ez alig érte a 2-3%-ot. Természetesen a gazdaságilag is gyarapodó ország így is jóval több pénzt adhatott az iskoláknak, mínt korábban, mert évről-évre több folyt be az államkasszába. De vajon melyek azok az oktatásügyi mérföldkövek, amelyek tulajdonképpen megalapozták a mai oktatási rendszerünket, és a fejlődő polgári Budapest számára kiművelték az emberfőket.

Az egyik legfontosabb változás az volt, hogy a gyerekek számára kötelezővé tették az iskolába járást 6-12 éves kor között függetlenül a társadalmi státusztól. Persze ez nem volt egyszerű feladat, különösen vidéken, ahol a legkisebb falvakban még népiskola sem működött. Ez utóbbi egy XVIII. századi intézmény volt, amelyet jórészt az egyház tartott fent a templomok mellett. Így nemcsak az eljövendő kispapokat tudták kinevelni az egyház számára, de mindemellett megtanították a falu kicsijeit írni-olvasni, a tanító pedig a plébános mellett kántori és egyéb egyházi teendőket is ellátott. A kiegyezés után azonban az általános tankötelezettség bevezetésével az egyházi működtetésű iskolák száma kevésnek bizonyult, csak úgy, mint a tanítóké. Az államnak is szerepet kellett vállalnia ezen a téren, ha azt akarták, hogy minden gyermeknek lehetősége legyen iskolába járni. Ez végül is a békeidők alatt meg is valósult: míg 1867-ben csupán a kicsik 40%-a járt iskolába, addig 1913-ra ez az arány 93%-ra emelkedett, köszönhetően az állami népiskoláknak, amelyeknek száma 4 darabról 3791 darabra emelkedett ebben az időszakban.

 Természetesen a népiskolákhoz tankönyvek is dukáltak, így a törvényt követő évben megszülettek az első, általános érvényű tankönyvek. Ezek segítségével tanították a falvakban az írás-olvasást, az alapfokú életvezetési ismereteket. Itt még a különböző korú kisiskolások egy osztályban zsúfolódtak össze és egyetlen tanító foglalkozott mindannyiukkal. Ugyanakkor a városokban – és különösen Budapesten – már a különböző korosztályok külön-külön, saját tanítóval tanulhattak jóval szélesebb körű ismereteket, mint falusi társaik. Fontos változás volt ebben az időben az is, hogy a latin szerepét átvette a magyar nyelv, ez lett a tanítás hivatalos nyelve is, egyéb nyelveket csak a magasabb fokú iskolákban kellett elsajátítani azoknak, akik valamilyen hivatalos pályára készültek. A városi iskolákat egyébként polgári iskoláknak nevezték, és ezekben minden esetben külön-külön oktatták a lányokat és a fiúkat. A polgári iskola egyébként a XIX. század végére át is alakult és a 4 osztályos elemire, valamint a magasabb képzettséget nyújtó plusz 6 osztályos polgárira változott. Ez utóbbit azok választhatták, akik valamilyen hivatali pályára készültek.

Az alapfokú iskolák után kétféle középiskolába iratkozhattak a kor tehetséges ifjai: gimnáziumba és reáliskolába. Ez utóbbiban nem tanultak görögöt és humán tantárgyakat, a hangsúly a matematikán, kémián és fizikán volt. A reálos tanulók csak a Műegyetemen folytathatták tanulmányaikat, míg a gimnáziumban érettségizők mindenhova felvételt nyerhettek. De természetesen csak a fiúk, hiszen lányok egyáltalán nem járhattak gimnáziumba 1895-ig, így nem is mehettek egyetemre vagy főiskolára sem. Az első leánygimnáziumot egy évvel később hozta létre az Országos Nőképző Egyesület, és az első világháborúig csupán 3 ilyen gimnázium jött létre az egész országban. Ha valaki mégis tanulni és érettségizni szeretett volna lány létére, az megtehette magántanulóként a hozzá legközelebb eső fiúgimnáziumban.

A dualizmus korában a budapesti tudományegyetem mellett Kolozsvárott, Debrecenben és Pozsonyban nyitottak új egyetemet. De a legjelentősebb továbbra is a székesfőváros nagy egyeteme maradt, ahol négy karon lehetett tanulni: katolikus hittudományi, jog- és államtudományi, orvostudományi és bölcsészettudományi karon. A műszaki ismeretek iránt érdeklődők a Műegyetemen bővíthették tudásukat, illetve ebben az időben épült ki az intenzív tanító- és tanárképzés is Budapesten. A lányok előtt még sokáig zárva maradtak az egyetemek kapui, az első magyar orvosnő Hugonnai Vilma grófnő is a zürichi egyetemen szerezte meg diplomáját 1879-ben, amelyet csak 16 évvel később ismertek el Magyarországon. A doktornő mindaddig hivatalos bábaként dolgozott, csak 1895-től gyakorolhatta hivatását.

Forrás: Fortepan/ Saly Noémi 

Összességében elmondható, hogy Budapesten, és az egész országban rengeteget tettek az oktatás fejlődéséért a békeidőkben. Ennek nyomán nagyrészt felszámolták az írástudatlanságot, még a legszegényebbek körében is, kialakítottak egy viszonylag jól működő iskolarendszert, és elvetették a női egyenjogú oktatás magvait. De ne legyenek illúzióink a korszak nevelési gyakorlatát illetően, bár a szaklapokban és törvényekben számtalan modern elképzelés látott napvilágot, és Budapesten keményen ellenőrizték is a rendeletek betartását, azért ez az iskolarendszer még igen messze állt a XX. századi modern oktatástól. A társadalmi csoportok között nem igen volt átjárás, egy tehetséges, szegény parasztgyerek nem is álmodhatott arról, hogy egy polgári iskolába vagy egy gimnáziumba felvételt nyerjen. Aki a poros vidékre született, az ott is maradt, míg az elitképzőket – így például a budapesti gyakorlógimnáziumokat - megtöltötték a gazdag polgárok és az arisztokrácia gyermekei. Vidéken és a fővárosban egyaránt a jól eltalált körmös nevelési erejében bíztak a tanítók, sokkal inkább, mint a tankönyvekben és bonyolult magyarázatokban.