Történet egy matematikusról, aki két hegedűdarab eljátszása közben kardélre hányta a nehézlovasság teljes tisztikarát.

Talán Rejtő Jenő sem találhatott volna ki érdekesebb figurát valamelyik ponyvaregénye főszerepére, mint amilyen a XIX. század egyik legnagyobb zsenije, Bolyai János volt. Ő volt az az ember, aki bármihez is fogott, a legjobb lett benne. Kiváló mérnök és matematikus, virtuóz hegedűművész és hihetetlen kardforgató volt egyben, aki egy alkalommal 13 elit, katonatisztet hányt kardélre egyetlen párbaj alatt. Sajnos azonban élete egyáltalán nem illett a rejtői humor átszőtte könyvek lapjaira.

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum / Kerekes J. Zoltán

            Ha csak az említett momentumot emelnénk ki a meglehetősen rövid életéből (58 éves korában, 1860-ban halt meg), akár még jót is derülhetnénk rajta. Csak képzeljük el a jelenetet, amikor egy mérnök, aki ráadásul hegedűművész is, sértettségében párbajra hívja a hadsereg nehézlovasságának komplett tisztikarát! Mivel ez volt az akkori testületen belül a legelitebbnek tekintett alakulat, így valószínűleg a – ráadásul arisztokratákból álló – tisztikar meglehetősen nagyképűen állhatott a duellum elébe. Feljegyezték, hogy a nehézlovasság tisztjei általában is lenézték a többi fegyvernem katonáit, így biztosan nem tápláltak nagyobb félelmet a párvívással kapcsolatban. Hogy tudtak-e Bolyai előéletéről, arról nem maradtak fenn írásos anyagok, de ha így volt, akkor jobban tették volna, ha komolyabban veszik a kihívást. A lángeszű matematikus ugyanis valóságos megszállottja volt a párbajozásnak, ráadásul olyan kiválóan bánt a karddal, hogy összecsapásai során még komolyabb sérülést sem szenvedett soha.

            Sajnos a tisztikart utólag már nem lehetett megkérdezni arról, hogy Bolyai fegyverforgatása vagy a két párbaj között eljátszott hegedűdarabjai lepték-e meg jobban, ugyanis a matematikus mindannyijukat kardélre hányta. Ha a sajnálatos haláleseteket figyelmen kívül hagyjuk, valóban vicces sztori. Ugyanakkor ez nem egyedülálló esete volt Bolyai János életének, hanem egy olyan láncolatba illett, ami megnyomorította a kiváló elme mindennapjait. Pedig eleinte nem úgy tűnt, hogy Bolyaiból problémás ember lesz majd.

Forrás: wikipedia

            Nem meglepő, hogy atyjától, Bolyai Farkastól már igen fiatalon megtanulta a matematika alapjait, és öt éves korában már komoly geometriai megfigyeléseket tett. Hét éves korában már a német nyelvet és a hegedű tudományát tanulta.  12 éves korában került a gimnáziumba – rögtön a negyedik osztályba -  ottani tanulmányait pedig kiváló eredménnyel zárta, majd 15 évesen Bécsbe ment, és öt év alatt elvégezte a hadsereg mérnökakadémiáját. A törés azután következett be az életébe, hogy belépett a hadseregbe, bár itt is elképesztő sebességgel haladt felfelé a ranglétrán. 21 évesen hadnagyi-, egy évvel később főhadnagyi-, 24 évesen pedig kapitányi rangot kapott. Ám tipikusan ő volt az az ember, akinek soha nem lett volna szabad fegyvert adni a kezébe.

Ekkoriban már kiütközött összeférhetetlen természete, mely egész további életében kísértette. A legkisebb vétségekért is fegyveres elégtételt követelt, és még a tisztek között sem volt senki olyan, aki felvehette volna vele a harcot kardvívásban. Valószínűleg éppen ez a jellemvonása okozta a bukását, mikor 1833-ban (alig 31 évesen) maga kérte a nyugdíjazását. Az engedélyt végül 1839-ben kapta meg, és bár elméletben úgy engedte el a sereg, hogy bármikor visszatérhet, ha kedve tartja, ezt igazán nem szorgalmazták. Mindössze egyetlen alkalommal próbálták visszacsábítani, az 1848-as szabadságharc idején, Bólyai akkor azonban nemet mondott, egészségi állapotára hivatkozva.

A visszavonulás után apjához költözött, de a szülői házban sem változott meg a személyisége. Folyamatos veszekedések jellemezték ezt a rövid időszakot, és egy alkalommal még a saját apját is párbajra hívta, aki azonban inkább kipenderítette a házából a fiát. Farkas később valamelyest megenyhült és megengedte Jánosnak, hogy a dolmádi birtokán éljen, ám a fiú végül 1846-ban Marosvásárhelyre költözött, és ott is halt meg 14 évvel később.

Sokan próbálták már megfejteni, hogy miként lehetett annyira ellentétes természete Jánosnak, mint apjának, Farkasnak, hiszen utóbbiról feljegyezték, hogy optimista és végtelenül nyugodt, békés ember volt. A ma elfogadott legkézenfekvőbb magyarázat, hogy anyjától örökölte rossz természetét, aki hivatalosan is elmebeteg volt, és egy ideig gyógykezelésen is részt vett, miután istennek kezdte képzelni magát.