Egy intézmény, ami mindig is a magyar szabadság szimbóluma volt, emellett pedig koncerteknek, parlamenti gyűléseknek is helyet adott. Széchenyi édesapjától kezdve Liszt Ferencen keresztül Petőfiig számos nagy magyar kötődött hozzá: a Magyar Nemzeti Múzeum.
Forrás: Fortepan/GGAABBOO
A Magyar Nemzeti Múzeum történetét 1802-től datálják, amikor is Széchényi Ferenc, „a legnagyobb magyar” édesapja úgy döntött, hogy jelentős könyvtárát, éremgyűjteményét és oklevelét a magyar nemzetnek adományozza, és ezzel megalapítja hazánk nemzeti múzeumát. Érdekes, hogy példáját számos főnemes követte, így a múzeum igen gyorsan gyarapodott, sőt még Mária Terézia unokája, Nádor főherceg is a szívén viselte a gyűjtemény sorsát, így számos intézkedést hozott a múzeum érdekében, illetve anyagilag is támogatta. Mindamellett, hogy a nádor maga is műgyűjtő volt, úgy vélte, a terv alkalmas a magyar rendek lekötelezésére. Ő szerezte meg gróf Batthyány Antal budapesti villáját és telkét is a múzeum számára, hogy végül itt épüljön fel a múzeum mai is ismert palotája. A vételár 220 ezer forint volt, ezt az összeget egy korábbi, Grassalkovich Antal hercegtől származó, adományozott telek árából fedezték.
Eleinte a Batthyány villa adott otthont a gyűjteménynek, de az 1838-as nagy árvíz után teljesen használhatatlanná vált az épület, ekkorra már szükség is lett az új, méltó helyszínre. A tervezéssel Pollack Mihályt bízták meg. A mai épület összesen 12 év alatt készült el, a kert terve pedig rá két évvel született meg Muszely Károly pesti műkertész tollából, ugyanakkor a szabadságharc miatt a végső tereprendezés váratott magára. 1852-ben életre hívták a „kertalap”-ot, amelyet főként az épületben rendezett koncertekkel finanszíroztak. Az első fákat 1855-ben ültették el ünnepélyes keretek között, a mai is ismert kert végső alakját 1880-ban alakították ki, amikor a Múzeum körutat kihasították a korábbi nagyobb telekből, és az Ybl Miklós által megálmodott kovácsoltvas kerítés megkapta végső helyét.
A múzeum - az alapító okirat szerint - a könyvek, kéziratok és grafikai művek mellett kizárólag a haza régészeti és történeti emlékeit, természeti produktumait és műipari alkotásait gyűjti. De emellett számos más funkciót is ellátott: a Parlament építése előtt itt tanácskoztak az országgyűlés főrendi házának tagjai, illetve több népgyűlésnek is otthont adott a múzeum előtti tér. Bár az csak legenda, hogy 1848. március 15-én szerint itt szavalta el a Nemzeti dalt Petőfi Sándor, a dokumentumok szerint csak beszédet mondott. Később a kertalap által indítványozott koncertek állandó programmá váltak, és a Nemzeti Múzeum lett a székesfőváros egyik legnépszerűbb koncertterme. Az elmúlt két évszázadban a múzeum gyűjteménye oly gazdaggá vált, hogy különböző tematikus intézmények bújtak ki a köntöse alól. 1872-ben az Iparművészeti Múzeum jött létre, 1896-ban pedig a képtár egy részéből a Szépművészeti Múzeum. Az 1949-es múzeumi törvény kimondta a Néprajzi és a Természettudományi Múzeum különválását és a Széchényi Könyvtár önállósodását is.
Az intézmény 1848 óta a nemzeti büszkeség és szabadság szimbóluma volt, így számos neves magyar különleges kapcsolatot ápolt a múzeummal. A legtöbb főnemesi család a Nemzeti Múzeumnak adományozta a könyv- és címertárát az elmúlt 2 évszázad során, így alakult ki a ma is jelentős gyűjtemény. Széchenyi Ferenc, Petőfi Sándor szerepéről már szóltunk, de nem szabad kihagyni Liszt Ferencet sem, akinek szintén szívügye volt a múzeum. 1846-ban az akkor már világhírű virtuóz, a „zongorakirály", magyarországi koncertkörutat tett, s ez valóságos diadalmenetté vált, ekkor készíti el róla Barabás Miklós a vörös-fekete magyar ruhás festményt, amely a Nemzeti Múzeum képtárának első darabja lesz. A híres zeneszerző pályafutásának 50 éves évfordulóján a múzeumnak adományozza legbecsesebb kincseit, így a jubileumi arany emlékkoszorúját, az arany karmesteri pálcáját, Beethoven híres Broadwood-zongoráját, az ezüst kottatartót, ami a Broadwood-zongorán állt Altenburgban, az 1840-ben Pozsonyban kapott kis arany serleget és a pesti kardját. Bár a tárgyak végül a halála után kerülnek Budapestre, és a leszármazottak többször is megpróbálják visszaperelni őket, végül maradnak a közgyűjteményben.
