Trianon elől menekültek Magyarországra, de pár év múlva már a nyomortelepek is előrelépésnek számítottak nekik.
Forrás: Hungaricana, ismeretlen szerző - vagonlakók
Valamikor 1919 második felében az újonnan kijelölt országhatárokat néhány nagyon különös tehervagon lépte át, északról és dél felől, Erdély irányából egyaránt. Bár tehervagonok voltak, a belsejükben emberek utaztak. A MÁV vezetése eleinte nem tudta mit kezdjen ezekkel az emberekkel és további intézkedésig Pest nagyobb pályaudvaraira, elsősorban Józsefvárosba és a Nyugatiba irányították a szerelvényeket. Amikor befutottak a vonatok, a használaton kívüli, külső várakozó vágányokra állították a kocsikat, hogy ott is maradjanak, míg nem születik döntés velük kapcsolatban.
A vagonokban érkező emberek olyanok voltak, akik vagy az I. világháborúban veszítették el otthonukat, vagy a döntő többség a Trianoni szerződés következtében elcsatolt területekről érkeztek. Voltak olyanok, akik nem akartak egy idegenné vált országban élni, voltak, akiket szabályosan elüldöztek, míg sokan köztisztviselőként nem voltak hajlandóak felesküdni egy idegen alkotmányra, és így inkább maguktól indultak az anyaország felé. Azonban az eleinte csak néhány vagonnyi szerencsétlen száma hirtelen az egekbe szökött és rövid időn belül 10 ezernél is jóval több ember érkezett a pályaudvarokra. Nem lévén hová menniük, átmentileg – legalább is így gondolták – a vagonokban alakítottak ki maguknak egyszerű szálláshelyet.
Azonban – annak ellenére, hogy az amerikai metodista egyháztól kezdve, a magyar Menekültügyi Kormánybiztoson keresztül, az Antant hatalmak delegáltjaikig szinte egymásnak „adták a kilincset” a segíteni vágyó látogatók – hamar körvonalazódott, hogy a helyzetet nem lesz könnyű megoldani. A háború után katasztrofális helyzetben lévő, ráadásul jócskán összezsugorodott ország még a korábban itt lakó embereknek sem tudott lakhatást biztosítani, nemhogy ilyen mennyiségű menekülttel bármit is kezdjen. Bár a következő évben, 1920-ban már több segélyező kedvezmény is útjára indult, az összegyűlt adományok csak szépségtapaszt jelentettek. Enyhítették a ruha, gyógyszer és élelmiszerhiányt, de az emberek továbbra is a vagonok fogjai maradtak. A vagonlakók ugyan a szél és az eső ellen menedéket találtak, de az egyszerű deszkafalak a hideg, a meleg, a tömegnyomor és a betegségek ellen nem nyújthattak védelmet. Ráadásul a menekültek száma csak folyamatosan növekedett. Ami már nem csak az ő szenvedéseiket súlyosbította, de a MÁV számára is kezdett megoldhatatlan problémát jelenteni. A külföldi vasúttársaságok ugyanis csak akkor engedték át a határon a menekülteket, ha a Magyar Államvasút megfelelő mennyiségű vagont küldött értük, amikbe átszállhattak. 1920 végére így már több ezer vagont foglaltak el a kisemmizettek, ami gyakorlatilag megbénította a MÁV működését.
1920 júliusában a menekültek létrehozták a Magyar Vagonlakók Testületét, mely igyekezett kezébe venni a helyzet rendezését. Az újságokhoz eljuttatott levelükben arra kérték a pestieket, hogy akinek van nélkülözhető háza, lakása vagy csak egy szobája, az ajánlja fel számukra önkéntesen, hogy ezzel enyhítsék nélkülözésüket. Akkoriban azonban a fővárosiaknak is komoly gondokat okozott a lakhatás, így a kérésnek nem lett semmilyen foganatja. Később úgy gondolták, hogy az elkobzott paloták mellett a hivatalok lehetnének a segítségükre a vagonok elhagyásához, hiszen az ország összezsugorodása nyomán az apparátus is csökkenthető lenne, a felszabadult irodákba pedig beköltözhetnének a vagonlakók. Ám ez a kérés sem talált meghallgatásra.
1921-ben – két évnyi vagonban lakás után – a kormány is elkezdte komolyabban venni a problémát és barakktelepek építésével igyekezett enyhíteni a gondokon. Az Auguszta- és a Kerepesi Barakktelep ugyan képes volt – az egyéb rászorulók mellett – néhány száz vagonlakót is felszippantani, ám az utánpótlás továbbra is bőséges maradt. Ráadásul az itteniek nem is nagyon lelkesedtek a barakklakásokért így például a Mária Valéria telepen számukra felajánlott lakások felét el sem foglalták (az itt olvasható cikkünkből kiderül, hogy ezzel nem is döntöttek rosszul). A kilátástalan helyzet végül odáig vezetett, hogy több vagonlakó úgy döntött, mégis inkább visszatér a megszállt területekre és megpróbál beilleszkedni vagy közhivatalnokként leteszi az új hűségesküt. A maradók száma azonban továbbra is tízezer felett tetőzött. 1921 szeptemberében a kormány életbe léptette a rekvirálási törvényt, így a nagyobb lakásban élőktől egyszerűen elvettek egy vagy több szobát és ide vagonlakókat telepítettek, ám ez még mindig nem bizonyult elegendőnek.
A helyzetet végül a gőzerővel beindított állami lakásépítési program oldotta meg 1923 elején, hiszen márciusra Budapesten már alig 150 vagonlakó várt elhelyezésre (vidéken még ekkor is 7 ezerre becsülték a számukat). Valójában az újonnan épített lakótelepeken nekik is volt már a helyük, ám a rohamtempó ellenére az átadások folyamatosan csúsztak. A kormány pedig ekkor már azt sem nézte jó szemmel, ha a rászorulók túlságosan válogatósnak bizonyultak, aki ugyanis megkapta a lakáskiutalását, annak 24 órán belül – a kilakoltatás terhe mellett – el kellett hagynia a vagonját. Bár sokan közülük úgy vélekedtek, hogy ezzel csak el akarják őket tüntetni a szem elől azzal, hogy külvárosi odukba dugják őket, lassan mindannyian elfogadták az új lakhelyüket. A tervezett építések befejezésével végül minden vagonlakó új otthonra lelt 1924 elejére, ám sokuk ekkora már 5 évet várt sorsa jobbra fordulására...
