Hívták negyedik színháznak vagy „németszínháznak” is, majd utóbbi majdnem a veszte is lett a Vígszínháznak.
Vígszinház - forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.108
Talán nincs is az országban még egy olyan színház, melynek születését annyi nehézség és hadakozás kísérte, mint a Vígszínházét. A humor hajléka kevés híján politikai csatározások áldozatává vált, és csak néhány komoly megszállottsággal bíró főrendnek és mágnásnak köszönhető, hogy végül nem így történt. Hogy mennyire nehezen is indult a színjátszóhely sorsa, arra ékes például szolgál a tény, hogy az átadás előtt 6 évvel, 1890-ben már tárgyalta a közgyűlés az épület sorsát.
Egészen pontosan 1890. november 30-án szavazta le először a főváros közgyűlése a negyedik színháznak adandó telek iránti kérelmet. Ekkoriban még így hivatkoztak a Vígszínházra lévén már állt a Királyi Opera, a Nemzeti- és a Népszínház is. A közgyűlés egyébként ezen az ülésen azt nehezményezte, hogy egy teljesen magán kezelésben lévő intézménynek – még ha színház is – hogyan is lehetne ingyen állami tulajdont, ráadásul 300 ezer forintnyi értékben a rendelkezésére bocsátani. Ez az összeg olyan hatalmas volt, hogy az előzetes kalkulációk alapján a felállítandó színház költségvetésének mintegy harmadát tette volna ki. Persze az igazi probléma már akkor sem ez az átlátszó ürügy volt, hiszen a főváros boldogan járult volna hozzá egy hasonló, kulturális intézmény születéséhez. A gond az előadások nyelvével volt!
Hogy megértsük a problémát, ahhoz tudnunk kell, hogy ebben az időszakban hágott csúcsára az osztrák kultúrával szembeni ellenállás, és így mindennél fontosabbá vált a magyar kultúra és ezen belül a színjátszás erősítése. Bár ekkor még hivatalosan nem jelentették be, de a Vígszínház-egyesületet vezető gróf Keglevich István, állami színházakat felügyelő intendáns egy újságcikkben kifejtette, hogy semmi problémát sem látna az új színház német nyelvű előadásaiban. Ő úgy gondolta, hogy a könnyed műfaj fejlődésének jót tenne, ha időnként német darabokat is színpadra állítanának, és színészeink a legnagyobb sztároktól leshetnék el a szakma fortélyait. Keglevich úgy gondolta, hogy egy húsz fős magyar társulatot fenntartó színház, mely egy évre 160 magyar nyelvű előadást vállal, semmiképpen sem lehet a germanizáció melegágya. Talán nem is gondolta, hogy ezzel az egyetlen cikkel egy puskaporos hordót készített be a fővárosi közgyűlésbe.
Miközben a gróf által életrehívott egyesület szépen fejlődött, és a tagok között található iparosok kétharmados áron adtak volna a színházhoz szakértelmet és építőanyagot, a közgyűlésben nem haladt az ügy. Pontosabban egy évvel később a főváros már elképzelhetőnek tartotta, hogy a telek beszámításával ők is belépjenek az egyesületbe, komoly beleszólást kapva az intézmény vezetésébe. Ezt 1891 októberében Gerlóczy Károly polgármester jelentette be. Ennek ellenére a telek átadása továbbra sem történt meg. A további évek során felmerült, hogy arra csak akkor kerülhet sor, ha az egyesület módosítja az alapszabályát (legfeljebb 53 német előadás), részvénytársasággá alakul és legalább a telek árával megegyező tőkét gyűjt, vagy éppen megfelelő üzleti tervet tesz le az asztalra. Ez utóbbi kitétel azért született, mert a másik három színház már ebben az időszakban is csak állami támogatással volt képes működni és nem bíztak abban, hogy a meglehetősen lenézett könnyű műfaj lényegesen több érdeklődőt vonzhat majd.
De hiába teljesítette az egyesület a létező összes kitételt, a ráragadt „németszínház” billog következtében a támogatás csak nem akart megérkezni, sem ingyen telek, sem éves állami apanázs formájában. Bár úgy tűnt, hogy az 1892-ben hivatalba lépő miniszterelnök és belügyminiszter művészetpártolása és az abban az évben megvastagodott államkassza segíthet a Vígszínház születésében, végül nem így történt. Bár a belügyminiszter egyik első intézkedéseként beígért egy 200 ezer forintos támogatást az új színháznak, a testület szavazásán újra elbukott a kezdeményezés. Az időközben részvénytársasággá alakult egyesület erre az időpontra már 550 ezer forint tőkével rendelkezett, így az esetleges állami hitellel már látótávolságba került volna a színház születése. A huzavonát megunva végül 1894. december 31-én a társaság úgy döntött, hogy további részvényesek bevonásával és bankkölcsön felvételével önerőből építi meg a negyedik színházat.
Az események pedig innentől erősen felgyorsultak. 1895 januárjában (piaci áron) megvásárolták a Lipótvárosi telket, április 2-án pedig, vagyis a döntés után alig négy hónappal már meg is kezdődött az építkezés, ami elképesztő iramban haladt. Az épület már az év szeptemberében tető alatt volt. 1896 márciusában már a nyitás előtti sajtóbejárást tartották, annak ellenére, hogy a közgyűlés folyamatosan újabb és újabb követelésekkel állt elő az épület kapcsán a környező utcák szélességétől a burkolatukig szinte mindennel kapcsolatban. Végül szinte elképesztő módon a testület teljesítette a vállalását, és az Ezredévi Ünnepségek egyik fő programja a színház nyitóelőadása volt 1896 május 2-án (1-én nyilvános főpróbát tartottak), ahol Jókai Mór ezalkalomra írt darabját a Barangokat mutatták be. Az eseményen megjelent honatyák persze nem felejtették el kifejezni a büszkeségüket a város csodás új színháza kapcsán. Keglevich gróf nagyon örült a nehezen jött sikernek, de nem felejtett el semmit. A már említett sajtóbejáráson például a színház német építészei tolmács nélkül német nyelven kalauzolták a meghívottakat, míg a záróvacsorán a gróf azokra ürítette a poharát, akik a parlamentben vagy a városházán valaha is a Vígszínház ellen szavaztak...
