Füstben lebegő csontvázak, gyilkosságok testközelből és nemi betegségek viaszbábokon bemutatva. A boldog békeidők borzongató látványosságai.

Ha napjainkban borzongani szeretnénk általában horror filmeket nézünk vagy – ha éppen nálunk vendégeskedik – megnézzük a világhírű Bodies kiállítást. Az aranykori Pest emberei ugyanígy vágytak a gyomorforgató vagy éppen félelmetes szórakozásokra és meglepő módon a két említett szórakozási forma őse már akkoriban is rendelkezésre állt.

Forrás: Fortepan

            Igaz, hogy a boldog békeidőkben a horror filmek még nem jelentek meg, erre a két világháború közötti időkig kellett várni. A műfaj megteremtőjének a Lugosi Béla által megformált, Draculát tartják, melyet 1931-ben mutattak be a mozik. Az aranykor emberének így be kellett érnie a rémisztő képekkel, melyek csak minimális mozgásra voltak képesek ugyan, mégis elképesztő hatást gyakoroltak a nézőkre. Ez a találmány ködfátyolkép néven híresült el és feltalálása után hamar megjelent Pesten is.

            Maga a találmány a laterna magica már nem számított újdonságnak, amikor 1797-ben fantazmagória néven a rettegés szolgálatába állt, ám a körítés és a felhasznált eszközök jóval hatásosabbá tették az illúziót. Etienne Gaspard Robertson Párizsban, a Vendome téri kápolnában mutatta be találmányát ezen a néven és a korábbi egyszerű gyertyával kivetített, üveglapra festett képeket használta, de azokat rémisztő hangokkal és zenével kísérte. A hatást csakhamar különböző trükkökkel kezdték fokozni, így a vetítések alap kellékévé vált a füst, mely visszaverte a fényt és gomolygása kiszámíthatatlan mozgást adott a rávetülő képnek. Ráadásul az élelmes „művészek” csakhamar arra is rájöttek, hogy a vetítőeszköz mozgatásával olyan hatást érhetnek el, mintha a füstben lebegő alak közelítene vagy éppen távolodna a nézőtől. A fantazmagória előadásokat sötét termekben, leggyakrabban színház termekben tartották és a vetítő gépet áttetsző textília mögé rejtették, ami tovább fokozta a misztikus légkört. A sötét teremben, a füstben bukdácsoló alakok úgy festettek, mintha a levegőben lebegnének. A hatás leírhatatlan volt: az első Vendome téri vetítésen feljegyezték, hogy a nézők jó része sikoltozva kirohant a kápolnából, míg a bátrabb ifjak kardot rántottak, hogy harcba szálljanak a megtestesült démonokkal. Már ebben az időszakban is próbálkoztak egymást váltó képekkel, melyeket a vetítéshez használt, festetett üveglemezek gyors cserélgetésével értek el, így a nagyérdemű  a saját szemével láthatta, ahogy szelíd alakok a szemük láttára változtak félelmetes csontvázakká.

            Mire Pestre ért a ködfátyolkép, addigra már egy sokkalta rafináltabb szerkezet szolgálta a borzongást, hiszen megjelentek a primitív vetítőgépek, melyekből csakhamar több lencséseket is készítettek, melyek - felváltva vagy éppen egyszerre – több képet is ki tudtak vetíteni. Valójában a ködfátyolkép elnevezés is ekkor – az 1800-as évek közepén terjedt el – mivel a képeket váltakozva vetítették és amikor az egyik kép halványodni- míg a másik élesedni kezdett, egy ideig együtt látszottak ez pedig olyan hatást keltett, mintha az élesebb kép a ködből bukkanna elő. Bár az első laterna magica vetítés 1815-ben volt a váci országúton, szélesebb körben 1843-ban vált ismerté  a ködkép a pestiek körében.

            Ebben az évben, pontosabban október vége és november vége között a Nemzeti Színházban lépett fel rémisztő képeivel Döbler János porosz bűvész. A borzongató hatású vetítések híre már megelőzte a vetítéseket, így egy hónapon keresztül minden este egymás sarkát taposták a rettegni vágyók a színházteremben. Bár a varázslatok előtt színházi darabokat is játszottak, a korabeli újságcikkek egyértelművé teszik, hogy a nép legjava a ködfátyolképek miatt ment el a Nemzetibe, ahol minden este az elsötétítés és a füst gomolygása jelezte a közelgő rettegés kezdetét. Néhány évtized múlva azonban a borzongatás mesterei tovább emelték a tétet és az addigra már egyesült Budapest lakossága éteri jelenések helyett testközelből is szembesülhetett a gonosszal.

            1896-ban nyitotta meg ugyanis kapuit a Fortuna Mozgó nevű mozi épületében a Plasztikon és a Bonctani Múzeum a városligeti Vurstliban. Bár a két intézmény neve nem tűnik túl rémisztőnek a tárlatok azok voltak és sokkal kézzelfoghatóbb szörnyűségeket mutattak be, mint holmi füstben lebegő csontvázak. A Plasztikon tulajdonképpen a mai viaszmúzeumok előfutárának tekinthető, tematikája azonban markánsan különbözött a mai kiállításokétól.

Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

A közel száz viaszbáb ugyanis történelmi személyeket és az akkori kor embereit mutatta be, a legszörnyűbb történések közepette. A történelmi részlegen például megcsodálhatták az oroszlánok elé vetett, gyermekét szorongató, keresztény nőt az ókori Rómából vagy éppen Mágnás Elzát halála után egy mosókosárba gyömöszölve. A múzeum azonban jó érzékkel reagált a napi történésekre is, hiszen a bulvársajtó által bemutatott gyilkosságok helyszíne néhány nappal később már látható volt a Plasztikon tárlatában is, a legapróbb és legvéresebb részletekig rekonstruálva.

            Bár kevésbé volt rémisztő, a Bonctani Múzeum sem tartozott a gyermeki szórakozások közé – olyannyira, hogy ezt gyermekek nem is látogathatták - . A tárlat neve erősen képmutatónak tűnik, hiszen az egészségügyi felvilágosítás leple mögé rejtőzve az emberek gyomrát tette ki erőteljes próbának. Meg lehetett itt csodálni például a nemi betegségek keletkezését és szervezetre gyakorolt pusztító hatását eredeti preparátumokon vagy éppen spirituszban tartósított emberi embriót is, állítólag az elrettentés és a felelőségteljesebb gondolkodás szolgálatában. A tárlat szintén rendelkezett viaszbábokkal, melyek korcs lényeket és minden más elképzelhető és elképzelhetetlen borzalmakat jelenítettek meg, természetesen sebészi pontossággal. Bár a tulajdonos és a bábok készítője 1929-ben meghalt, a két múzeum még sokáig működött tovább és csak a II.világháború után ment csődbe, amikor a szegénység és a borzalmak iránti vágy drasztikus csökkenése végképp megpecsételte a sorsát.