Képzeletbeli látogatás egy fotóműteremben az 1800-as évek végén, immáron nyakmerevítők nélkül, de a dunai panorámával.
Az 1840-es évektől Pesten is hódító útjára indult a festés nélküli portrékészítés, a dagero-, majd talbotípia és hamarosan gombamód kezdtek szaporodni a Fotóműtermek. Egy ilyenben teszünk képzeletbeli sétát egy polgári család segítségével.
Abban a korban, amikor az új művészeti ág, a fotográfia (képírás, képfestés, stb.) még csak bontogatta a szárnyait a világban és ezzel párhuzamosan szépséges székesfővárosunkban is, egészen másként folyt egy családi portré elkészítése, mint napjainkban. Bár léteztek már a filemkből jól ismert kihuzatos, utazó kamerák, a nagypolgári és nemesi családokon kívül senki sem engedhette meg magának, hogy otthonába hívasson egy fotográfust. Ugyanakkor a dagerotípia megjelenése és az eljárás nyilvánossá tétele után hazánkban is hamar létrejöttek az első műtermek. Az eljárást ismertető magyar nyelvű szöveg 1840-ben jelent meg Magyarországon és 1841-ben a velencei születésű Marastoni Jakab már meg is nyitotta festő iskoláját és az ország első fotóműtermét. Ahogy a technika fejlődött és ezzel párhuzamosan olcsóbbá is vált, egyre több ilyen műterem nyílt Pesten, így számuk 1860-ra 50 felettire duzzadt. A század végére ugyan még mindig nem minősült a szegényemberek kedvenc elfoglaltságának a fotográfusok látogatottsága, de egy jobb körülmények között élő polgári család számára már közel sem volt megfizethetetlen.
Képzeletbeli családunk története egy baráti vizittel kezdődhetett, amikor is a ház ura és neje eldicsekedett a frissen kézhez kapott fotográfiáikkal, melyeken a család legszebb ruhájában és a legnagyobb szeretetben pózolt az egyik műteremben. A látvány gondolatot, az pedig tettet szült. Családunk feje eldöntötte, hogy bizony ők sem maradhatnak szégyenben és lakásuk szalonjában helye lesz néhány képnek a családról és az éppen 6-ik évükbe lépő ikrekről. Mivel ő maga bokrosabb teendőit intézte a nap folyamán az egyik kávéházban, így asszonyára hárult a feladat, hogy időpontot egyeztessen a fotográfussal, aki természetesen egy hajszállal nevesebb kellett legyen, mint a másik családé, vagyis csak Marastoninál tanulhatta a szakmát. Persze az asszony – ahogy akkoriban dívott – az egyik cselédet szalajtotta a műterembe, aki minden apró részletet megbeszélt a művésszel.
A jeles napon a ház ura bérkocsist hívatott, mivel a gondosan összeállított toalettek nem bírták volna a tülekedést a lóvasúton, ráadásul rangon aluli is lett volna másképpen megérkezni egy műteremhez. A cselédek gondosan előkészítették a legtisztább ünnepi ruhákat, majd vasalás után segítettek az öltözködésben is. A család pedig izgalommal készült az újszerű élményre.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A műterem egy frissen épült bérházban létesült a Sugár út középső szakaszán. Belépve azonnal meglepetés fogadta őket. Bár a saját szalonjuk fényűzését és méreteit meg sem közelítette a fogadótér mégis meglepően világos és tágas volt, nem is emlékeztetve a képzeletünkben élő sötét kis teremre. Egy kedves és igen jómodorú hölgy fogadta őket és családfő névjegyét egy ezüsttálcába ejtve elsietett, hogy a fotográfust értesítse érkezésükről. Hamarosan megérkezett a művész is, aki elegáns öltönyben és gondosan kötött nyakkendőben üdvözölte a családot. Nem feledte el megdicsérni csodálatos toalettjüket és a gyermekek kiváló neveltetését, melynek folytán teljes nyugalomban várakoztak a fogadóteremben. Az egyeztetések gyorsan zajlottak, bár a művész meglehetősen beszédesnek bizonyult. Elmesélte, hogy ma már egy ilyen portrékészítés egy percbe sem tellik, köszönhetően többek között Petzval József nagy fényerejű objektívének, melyet talán a laikusok Voigtlander objektívként ismerhetnek, lévén a cég megvásárolta annak szabadalmi jogait és saját neve alatt terjesztette el szerte a világban. Ez a csodás találmány és néhány más eljárás mára feleslegessé tette a nyakmerevítők és végtagsatuk használatát, melyek korábban elmaradhatatlan kellékei voltak a képkészítésnek. Az első műtermekben lévő gépek gyakran csak egy óránál is hosszabb idő alatt voltak képesek a kép megfelelő expozícióját biztosítani, amit egy gyakorlott modell is csak ilyen kiegészítők segítségével volt képes végig ülni. Ráadásul – tette hozzá a fotográfus – a talbotípia elterjedésével már szabadon sokszorosíthatók a képek, így egy esetleges sérülés esetén könnyedén tud újabbat előhívni a meglévő negatívról.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Ezek után a művész bevezette a családot a műterembe, ahol már valóban sötétség uralkodott. A bejárattal szemben lévő falon csodálatos festmény díszelgett egy háborgó tengerről, az egyetlen ablaktól kiválóan megvilágítva. A teremben terjengő vegyszerszag már nem volt ismeretlen a család számára, hiszen a fotográfus - bár jóval halványabban – de maga is ilyet árasztott. Valószínűleg a képek előhívásakor használt fehér köpenyét cserélte fel az öltönykabátra érkezésükkor. Kérdő tekintetüket látva készségesen mesélte el, hogy előző modellje egy olyan portrét szeretett volna, melyen a háborgó tengeren hajózó szilaj szűznek látszott és ennek érdekében ő még egy csónakot is behozott a műterembe. Azonban azzal is tisztában volt, hogy a család egy csodás természetbeli fotót kívánt magáról készítetni, így hamar kerített néhány műsziklát és fatörzset, majd a vászonra festett háborgó tengert feltekerve láthatóvá tette a Lánchíddal és kanyargó Dunával ékes panorámát, mely olyanná teszi majd a portrét, mintha csak a korzón készült volna. A fényképezés valóban gyorsan zajlott le, talán ha egy percet kellett ugyanabban a pózban, mozdulatlanul ülniük a hatalmas, lakozott faládára emlékeztető gép előtt és egy röpke hét eltelte után már meg is érkeztek a kész fotográfiák egy kifutófiú jóvoltából.
