Az aranykorban minden író, költő, sőt maga a kulturális élet is attól függött, hogy sikerül-e nyomdát szerezni a műveknek. A nyomdagigászok nem csak gépeket üzemeltettek, de övéké volt a kiadói jog csakúgy, mint a könyvterjesztő-hálózat és a működéshez szükséges ingatlanok.
Forrás: Szabó Ervin Könyvtár - Budapest Gyűjtemény
A kiegyezés nem csak Magyarország szempontjából volt igen jelentős év, de a nyomdai ipar számára is, mivel ebben az évben tették szabad, piaci alapokon működő iparággá a nyomtatást. Az 1867 utáni időszakban rengeteg nyomda működött a székesfővárosban, de a piacot a két nagy gigász, a Franklin-társulat és az Atheneum uralta. Ez az ő történetük, amely szorosan egybefonódik legnagyobb íróink és legjelentősebb politikai eseményeink történetével.
A budapesti nyomdák újkori történelme valamikor a XIX. század hajnalán kezdődik, amikor még igen gyenge lábakon állt a könyvnyomtatásunk: Pesten és Budán is együttesen csupán 5 nyomda működött 1801-ben. Bár ez a szám megduplázódott 50 év alatt, igazán jelentős kiadó és nyomdai vállalat csupán egyetlen volt ebben a korszakban, a híres Landerer nyomda. A Landerer család 1724-ben alapította meg az első budai nyomdáját, majd pár évtizeddel később Pozsonyban is létrehoztak egyet. A család örökösei közül az 1800-as évek elején élő Landerer Lajos volt az első, aki nem a pozsonyi, hanem a pesti vállalatra koncentrált inkább, mert úgy gondolta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának tervei fel fogják lendíteni a hazai nyomtatást is. A két város közül ezért Budát választotta otthonául, állítólag az 1838-as nagy árvíz idején sok ember neki köszönhette az életét. Az ő irányítása alatt született meg a Landerer nyomdában a Pesti Hírlap 1841-ben, amelynek szerkesztőjévé Kossuth Lajost tették meg, nem mellesleg Metternich herceg sugallatára. Az osztrákok ugyanis abban reménykedtek, hogy az irányukba hűséges Landerer Lajos majd ellenőrzi a veszélyesnek tartott politikus minden lépését. De az élet végül nem igazolta ezt a reményt, sőt a Landerer nyomda azzal vonult be a történelembe, hogy itt nyomtatták ki 1848. március 15-én a 12 pontot és a Nemzeti dalt.
A korabeli beszámolók szerint Landerer Lajos sejtette, hogy március 15-én történni fog valami, ezért berendelte a teljes személyzetet, előkészítette a papírt és a nyomdagépeket, valamint katonaságot sem kért a nyomdája védelmére. Ekkor egyébként már üzlettársával, Heckenast Gusztávval vitték ketten a vállalatot, aki azonban a hirtelen történésektől megijedve inkább otthon maradt. Petőfiéknek nem került túl nagy erőfeszítésükbe „megszerezni” a nyomdát, ami szinte teljes kapacitással várta őket. A forradalom leverése után Landerer teljesen megrokkant egészségileg, nem tudta kiheverni, hogy közeli barátai és munkatársai meghaltak vagy száműzetésbe kellett vonulniuk. Ekkor kapott jelentősebb szerepet üzlettársa, Heckenast Gusztáv, aki 1849-től vezette egyedül a kiadót egészen 1873-ig. Gusztáv jelentősen gyarapította a nyomdát és a kiadói vállalatot, számos jelentős író kiadói jogait megszerezve, illetve az Akadémia kiadványait gondozva. A 60-as évek végére azonban az egészsége már megrendült, és ekkor jött képbe a Franklin-társulat.
A 60-as évek legvégén jeles magyar írók, tudósok és pénzemberek, – többnyire olyanok, akik Heckenast nyomdáját nemzeti és irodalmi szempontból nagy jelentőségűnek és nélkülözhetetlennek tartották - aggodalommal látták, hogy a vezető öregszik és nincs fia vagy utódja. Ezért társulatot alapítottak azzal a céllal, hogy Heckenast vállalatát átvegyék, az egyesületet pedig a könyvek nagy amerikai pártolójáról, a híres Benjamin Franklinről nevezték el. Olyan tagjai voltak a kezdeményezésnek, mint például Ballagi Mór vagy báró Eötvös Lóránt. A Franklin-Társulat végül 710.000 forintért megvásárolta a teljes Heckenast birodalmat és így a nyomda ismét fejlődésnek indult.
Olyan újdonságokat vezettek be, mint például az Olcsó Könyvtár c. Sorozat, amelyben híres magyar írók munkáit jelentették meg a közép és szegényebb rétegek által is megfizethető áron. A 80-as évek végén beszálltak a részletre való könyvértékesítési bizniszbe is, így az országot ellepték a Franklin-ügynökök, akik könyveket értékesítettek Folyamatos fejlődésüket biztosította a versenytársak felvásárlása is: 1901-ben megszerezték a Wodianer nyomda és kiadót, valamint a Werbőczi Könyvnyomdát. Ekkorra már a Franklin Társulat az ifjúsági könyvek és tankönyvek legfőbb kiadója lett, ami folyamatos bevételt biztosított számára. A világháborús bombázások elpusztították az ingatlanjait, és ők sem kerülték el az 1948-as államosítást, jogutódjuk a Szépirodalmi Könyvkiadó lett, amely 1992-ben vette vissza korábbi nevét.
Az aranykor másik nagy kiadóvállalata és nyomdája, az Atheneum szintén 1868-tól kezdte meg töretlen fejlődését. Még pár évvel korábban Emich Gusztáv alapított családjával egy nyomdát, amelyet az Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársaság a kiegyezést követő év őszén megvásárolt. Ennek hátterében az állt, hogy a pár év alatt óriási forgalomra szert tevő Emich nyomda tulajdonosai attól féltek, hogy nem tudják majd családi viszonyok között irányítani az egyre gyarapodó vállalkozást. Ezért eladásra kínálták a belvárosi házat, az írói szerződéseket, a kiadói üzletágat, annak hírlapjaival és nyomdájával. Az Atheneum életében a legrosszabb üzlet mindig is a hírlapkiadás volt, holott olyan híres lapokat tudhattak magukénak, mint például a Fővárosi Lapok, az Athenaeum, a Bolond Miska és a Borsszem Jankó. A híres rikkancshálózatot is ők támogatták a leginkább, hiszen bulvárlapjaikat főként az utcai rikkancsokon keresztül értékesítették. Annál jobban ment viszont a vállalat szépirodalmi és tudományos kiadó-részlege, amely megszerezte például Petőfi kiadói jogait csakúgy, mint Madách: Ember Tragédiáját. A két kiadóvállalat jól megfért egymás mellett a piacon, amelyet szinte fel is osztottak, de azért még maradt érvényesülési lehetőség több tucat egyéb nyomdának is, így például a Révai testvérek cégének vagy a Pallas nyomdának.
