A Telefonhírmondó jócskán megelőzte a Magyar Rádiót, bár több száz méter kábel, rengeteg berekedt hírolvasó és Puskás Tivadar zsenialitása kellett hozzá.
Ha Puskás Tivadar nem születik meg, akkor valószínűleg a telefon nem futhatta volna be azt a karriert, amit ma is láthatunk. A telefonközpont ötlete nélkül ugyanis ma is csak azokkal tudnánk a készüléken keresztül beszélni, akivel közvetlen vezetékes összeköttetésben állunk. Puskásra mindig jellemző volt az a felfogás, hogy egy találmánynak akkor van értelme, ha az profitot képes termelni, és ez a felfogás vezetett odáig, hogy kitalálja a Telefonhírmondót is.
Kis túlzással ezt a szolgáltatást nyugodtan nevezhetjük a rádió ősének, azzal a különbséggel, hogy itt még kábelekkel kötötték össze a szerkesztőséget és a lakásokban elhelyezett készülékeket, és mindezt több, mint 30 évvel a Magyar Rádió indulása előtt, 1893 februárjában. Puskás abban is remekül döntött, hogy a hírmondó szerkesztőségének kialakítását és felépítését egy újságszerkesztői tapasztalattal bíró emberre, Virág Bélára bízta, és teljesen szabad kezet adott neki a tartalom összeállításában. De hogyan is nézett ki a Telefonhírmondó?
A szolgáltatás reggel 9 és este 8 óra között működött, folyamatos adással. Ebben az adásban 3-4 perces blokkokat lehetett meghallgatni, melyeket folyamatosan ismételgettek. Egy blokk tehát nagyjából 15-20 alkalommal hangzott el, majd a következő órában egy újabbat kezdtek „sugározni”. A híreket 10-12 tudósító szállította telefonon, melyet gyorsírók jegyeztek le. A leiratok ezek után gépírókhoz kerültek, hogy kifogástalanul olvasható formát öltsenek, majd megkapták őket a hírolvasók (ők élőben olvastak, hangrögzítést ekkor még nem használtak).
A Magyar utca 6. szám alatti szerkesztőségben 12 hírolvasó dolgozott, 6 délelőtt, 6 pedig délután. Őket párokba osztották, és felváltva olvasták fel ugyanazt a hírblokkot egy órán keresztül. A következő órában a frissített blokkot újabb két hírolvasó mondta fel, majd őket is egy óra múlva váltották.
A Telefonhírmondó szerkesztősége
A cikkben szereplő rajzok a Szalon újság grafikái
Ezzel a rendszerrel mindannyiuknak 2-2 órát kellett dolgozni egy félnapos műszakban, de így is nagyon kifáradtak a hangszálaik. Az első válogatásnál 472 jelentkező közül kellett kiválogatni azt a 12 embert, akinek kétszer egy óra hírolvasás után nem rekedt be a hangja. Az induláskor – a felolvasókkal együtt – összesen 46 ember dolgozott a Telefonhírmondónál, de ez a szám egy idő után 100 fölé emelkedett. Már az induláskor felszerelték a szerkesztőséget egy kőnyomdával is, és a hírolvasókhoz kerülő leiratiokat itt sokszorosították. Erre azért volt szükség, mert csak így rendelhették magukat a sajtójog alá, mely csak a sokszorosításban megjelent híreket terjesztő médiumokra vonatkozott.
A szolgáltatást intenzív reklámkampány vezette be, melyben két fő előnyt hangsúlyoztak: egyrészt a hallgatóknak nem kellett magukat időhöz kötni, elegendő volt, ha egy órában egyszer belehallgattak a folyamatosan ismétlődő adásba, másrészt, ha valamit nem értettek tisztán, akkor csak perceket kellett várniuk, hogy újra hallhassák ugyanazt a hírt. Emellett azt is kihangsúlyozták, hogy a hírmondó jóval gyorsabb az újságoknál, például a tőzsdei híreket röviddel a zárás után bemondták, nem kellett azokra egy fél napot várakozni. Ráadásul mindezt potom 1 forint 50 koronáért havonta. Aki ezt az összeget befizette, az már várhatta is a szerelőket.
A szerelők pedig hamarosan megjelentek egy tenyérnyi készülékkel, mely enyhén hasonlított egy akkori telefonra, bár annál jóval egyszerűbb volt. Hiányzott róla a csengő és a beszélőtölcsér, csupán két hallgató függött rajta. Ezeken keresztül egyszerre ketten hallgathattak bele az adásba.
A hallgatókészülék
A készülékeket egyesével kötötték be a Telefonhírmondó központjába, nem ritkán több kilométeres kábelekkel. A kampány és a szolgáltatás pedig sikert aratott, hiszen az induláskor 640 előfizetést vásároltak, ez a szám pedig a legjobb évben meghaladta a nyolcezret. Ráadásul az itt hallott híreket olyan komolyan vették, hogy 2 hónappal az indulás után, 1893 áprilisában bíróság elé is citálták a főszerkesztő Virág Bélát.
Egy minisztériumi alkalmazott nyújtott be keresetet a hírmondó ellen, mert állítása szerint az ő egyik hírük miatt bocsátották el az állásából. A hírmondóban ugyanis elhangzott, hogy a férfit hivatali visszaélés és zsarolás miatt küldték el, mert a fennhatósága alá tartozó gyógyszerészektől pénzt követelt. Virág úgy jelent meg a bíróságon, hogy két papírost lobogtatott a kezében. Az első azt bizonyította, hogy a felperest a hír megjelenése előtti napon bocsátották el, míg a másikon a minisztériumot vezető Andrássy gróf nyilatkozott arról, hogy a kirúgás egy „gyógyszerészeti ügy” kapcsán történt. A bíró ezek után le is zárta az ügyet, mivel a szóbeli rágalmazás vádja így nem állt meg.
Az ilyen esetektől eltekintve azonban a Telefonhírmondó nagy sikernek bizonyult, igaz ezt Puskás Tivadar már nem élhette meg. A feltaláló ugyanis egy hónappal az indulás után, 1893 áprilisában elhunyt és a működtetést Popper István vállalkozó vásárolta meg az örökösöktől. Ő folyamatosan fejlesztette és vezette a szolgáltatást egészen 1922-ig, amikor az Magyar Távirati Iroda felvásárolta a részvénytársaságot. Ez jó lépésnek bizonyult, hiszen az 1925-ben a Telefonhírmondó Rt. nyerte el a Magyar Rádió üzemeltetésére kiírt pályázatot, valószínűleg a hasonló szolgáltatásokban szerzett tapasztalat folytán is.
