Az első néven nevezett kávéház megnyitása hamarosan magával hozta a nagy pesti kávéháborút!

Forrás: FORTEPAN/Kurutz Márton

Korábbi cikkeinkben már részletesen írtunk az aranykor kávéházairól és a kávézás magyarországi meghonosodásáról, de azt kevesen tudják, hogy egy igazi kávéháborúnak köszönhetjük azt, hogy Budapest a kávéházak fővárosa lett a XIX. századra. De kezdjük az elején, amikor Kávéfőző Balázs (a német teleklevelekben Blasius Cavesieder) 1714-ben megvásárolt egy szép vastag falú házat a pesti vízivárosban, a Molnár u. Környékén. Tehette ezt bátran, ugyanis a nyakába akasztott asztalkáról árusított török „fekete leves” igencsak szépen hozott neki a konyhára, olyannyira, hogy elég pénze és törzsvendége lett egy állandó vendéglátóhely megnyitásához. Állítólag egyébként a katolikus rácként ismert Blasius az atyjától örökölte ezt a mesterséget, aki szintén egy vándorasztalkával járta Buda és Pest utcáit, és onnan kínálta hangos szóval forró portékáját.

A török ruháiról és füstös pipájáról ismert Kávéfőző Balázs viszont már többre vágyott, és egy olyan állandó kávéházat álmodott meg, ahová bátran betérhetett bárki, aki egy kis kávéra, cikóriára, fügekávéra vagy valamilyen harapnivalóra epekedett. A visszaemlékezések szerint a szóban forgó első, nevesített kávéházat többnyire fuvarosok, kereskedők és a város e fertályán élő rácok látogatták, de gyakran megfordultak itt a szemközti dunai kikötő hajósai is. Az egyszerű vendégeket selyemtrikóba bujtatott artisták és ledéren öltözött nőcskék csábították hosszas maradásra. Nem csoda, hogy a női nem nagy rajongójaként ismert, nőnek született, de férfiként élő Vay Sarolta egy évszázaddal később is gyakran megemlítette Blasius kávéházát irományaiban. Bár ő azzal színesítette az első kávézó történetét, hogy előkelőbbre cserélte a törzsközönséget: szerinte nemcsak a szegényebb rétegekből tevődött össze a vendégkör, de városi hivatalok és megyei tisztségviselők, irodalmárok is gyakran megfordultak falai között. Ez utóbbi egyébként nehezen elképzelhető, ugyanis több negatív vélemény is fennmaradt írásban a XVIII. századból, amelyben neves íróink ítélik el a kávéházakat és az odajárókat, például Csokonai Vitéz Mihály is igen erkölcsromboló tevékenységnek tartotta a kávézást. Blasius üzlete mindezek ellenére olyan jól ment, hogy egy-két év múlva már más vándor kávéárusok is hasonló vendéglőket nyitottak, és abbahagyták a fárasztó járkálást a városban.

Gombamódra szaporodtak hát a kávézók, amelyek olcsó árakkal és pikáns attrakciókkal várták a vendégeket. Az árverseny 1729-re odáig fajult, hogy kitört a kávéháború. Konkrétan három pesti kávés civakodásáról tanúskodik a korabeli városi tanács jegyzőkönyve: a fentebb említett rác Balázs és a német Franz Reschfellner ugyanis panaszt tett az olasz Francesco Bellieno ellen. Állítólag a talján olyan alacsony árakon kínálta a kávét, ami már a beszerzési árak alatt mozgott, így tönkrevágta a többi kávéház üzletét. Arról nem maradt fenn semmilyen dokumentum, hogy Pest vezetése miként reagált az esetre, és sikerült-e a kávé minimálárát valamilyen módon rögzíteni. Egy biztos, hogy Blasius nem ment csődbe, sőt vitájuktól függetlenül a kávézás szokása hamarosan elterjedt az egész városban. Ehhez pedig nagyban hozzájárult az, hogy 1737-ben a városi tanács megtiltotta az utcán való dohányzást és ez a szokás teljesen beszorult a kávéházak falai közé. A híres első kávéház több mint egy méter vastag falai egyébként sokáig szolgálták a kávézás szerelmeseit, könnyedén átvészelték nemcsak az 1732-es, hanem az 1838-as árvizet is.