A XIX. és XX. század fordulóján, illetve az azt övező években óriási fejlődésen ment keresztül a főváros. Az új utak, épületek, szórakozási lehetőségek megteremtésével a divatnak is egyre nagyobb szerep jutott, hiszen az előkelő dámák és urak szerették volna magukat a legszebb és legjobb színben feltüntetni a társasági eseményeken. Egy korábbi cikkünkben már írtunk a férfiak divatjáról, most a női ruhaköltemények történetét elevenítjük fel.
A századfordulón Párizsban már javában dúlt a heute couture háború és sorra születtek az eredetibbnél eredetibb alkotások, ugyanakkor ezek a ruhaköltemények sorra megjelentek a monarchiában is. A kor gyakorlata szerint a legjobb szabóságok és iparosok megvásárolták a párizsi terveket, kiválasztották a hasonló anyagokat és gyakorlatilag lemásolták a párizsi ruhákat egy az egyben, saját kollekció készítésével nem igen fáradoztak. Így fordulhatott elő, hogy a magyar és bécsi arisztokrácia hölgyei olykor teljesen egyforma ruhában pompáztak, holott más-más városokban, Bécsben és Budapesten készültek a szóbanforgó darabok. Jó példa erre a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében lévő csíkos selyemmuszlin ruha, amelyet egy Hadik-Barkóczy grófné az övszalag tanúsága szerint a jónevű Fáy cégnél csináltatott, de a modell teljesen azonos a párizsi haute-couture bécsi másolatával, azaz Christoph Drecollnak az 1907-es nyári kollekciójában szereplő Henriette nevű ruhatervével.
A legutolsó divat szerint öltözve Abbáziában (ma Opatija)
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Természetesen azonban ez a „másolási mánia” semmit sem von le az akkoriban működő szabóságok és ruhakészítők rdemeiből, hiszen ezeket a gyönyörű párizsi darabokat meg is kellett tudni valósítani. Így lett a kor leghíresebb szabósága a Kossuth Lajos utcában székelő Holzer, vagy a Koronaherceg utcai Girardi, aki 1916-ban Zita királyné koronázási ruháját készítette.
Elegánsan, Girardi ruhában
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Érdekes, hogy az önálló tervezés igénye először pont az I. Világháború idején merült fel, amikor az alapanyaghiány miatt egyszerűen nem tudták megvalósítani a pompázatos párizsi terveket a magyar szabóságok. Ebben az időben írták ki az első designer-pályázatot is, a Tormay Cecil által alapított Fényűzés Elleni Liga nevében, amelynek a célja a háborús anyaghiány miatt anyagtakarékos, praktikus ruhák megalkotása volt.
1918-ban feltűnt azonban az első igazi divattervezőnek tekinthető figura a budapesti divatvilágban, akit Angelonak hívtak. Szakmáját a párizsi haute-couture cégek modellezőjeként kezdte, s csak a háború miatt tért haza Magyarországra. Néhány évig Pesten is aktívan tervezett, végül azonban a fotózást választotta. Petőfi Sándor utcai műterme a legdivatosabb volt Pesten, s a Színházi Élet magazin divatfotóinak többségét is ő készítette. Ugyanebben az évben szervezték meg a divatbemutatók ősének tekinthető első eseményt, a divatrevüt is, a Színházi Élet magazinnak köszönhetően. A háború utáni évtized gyakorlatilag a magyar divat fénykorának is tekinthető. Egyre több hazai ihletésű, magyaros motívumokat is tartalmazó ruha készült Budapesten, egymást érték a különböző divatbemutatók, virágoztak a témával foglalkozó lapok. A meglévő patinás szabóságok mellett újabbak is beléptek az egyre bővülő piacra, mint pl. Farkas Ferenc és Rotschild Ábrahám által vezetett műhelyek. A fellendülésnek az 1929-es gazdasági válság vetett véget.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Az 1930-as évek második felétől a hazai divatipar teljesen átalakult. Új csillagok jelentek meg a csődbe jutott Girardi és Holzer helyett, hiszen a válság utáni fellendülés szabad pályát biztosított az új tehetségeknek, akik történetesen hölgyek voltak. Közülük talán a legérdekesebb Aponyi Júliáé, aki önmaga is társasági hölgynek számított Aponyi Albert gróf leányaként, mégis vállalkozni kezdett, nem kis sikerrel, hiszen szalonja arisztokrata körökben igen gyorsan a legkedveltebb lett. A harmincas évek második felében emelkedett ki Rotschild Klára műhelye is a Váci u. 69.-ben, illetve a szabadalmaira igen büszke Fischer Júlia és Weil Hedvig. Ezek az új csillagok - bár változatlanul megvásárolták a francia cégek modelljeit - sok, saját tervezésű alkotással is jelentkeztek, amelyekkel„pestiesítették" a párizsi módit.
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
A 30-as években egyre több divattervező hölgy kapott lehetőséget a bemutatkozásra és alapított saját szalont, ők jórészt a Rákóczi téri Magyar Állami Nőipariskola hallgatói voltak, ez utóbbi intézmény az elszegényedett középosztálybeli családok leányainak kívánt lehetőséget és bizonyítványt adni. Ebben az időszakban a magyaros tervezésű ruhák reneszeánszukat élték, sokszor még külföldről is érkeztek vásárlók a budapesti szabóságokba. A magyaros modellek első számú alkotója vitathatatlanul Tüdős Klára volt, aki 1936-ban nyitott Pántlika néven önálló szalont a Kristóf téren, melynek bemutatói az előkelő világ találkozóhelyei lettek. Budapestet, Párizs és Róma mellett egyre inkább nemzetközi divatközpontként emlegették, a magyar tervezők munkái még Amerikába is eljutottak. 1940-ben tartották a Szent István-héten az utolsó nagyszabású divatbemutatót, hiszen a közelgő front nemcsak a pezsgő társasági életet, de a divatipart is elsodorta. Ezzel le is zárult a Budapest aranykorához kapcsolódó divattörténelem, hiszen a háború után az újjászületés ezen a téren is hosszú-hosszú ideig váratott magára.
