Lázasan dolgozó szerkesztőségek, egy meglincselt vigadozó és kisírt szemű kabarégörlök ilyen volt a város hangulata, miután a magyarok megtudták Erzsébet királyné halálát.
Kép: wikipedia
1898. szeptember 10-e sötét napként vonult be a világ, a monarchia és a budapesti emberek szívébe egyaránt. Ezen a napon egy olyan ember esett egy teljesen értelmetlen merénylet áldozatául, akinek népszerűségéhez szinte semmilyen valaha élt uralkodó sem volt mérhető a magyar szívekben. Mivel cikkünk témája nem maga a merénylet, hanem annak hatása a budapesti emberekre, így csak röviden tekintjük át a tényeket, melyeket számtalan formában dolgoztak már fel az idők folyamán.
Erzsébet királyné szeptember 10-én dél után nem sokkal indult hajókirándulásra Sztáray Irma grófnővel, a Genéve nevű gőzöshöz. A kikötőben, Károly braunschweigi herceg szobrától nem messze egy férfi lépett közel hozzá, majd a jobb melle körüli területre sújtott. Erzsébet azonnal összeesett, ám segítséggel talpra tudott állni, majd a hajó fedélzetére érve maga adott jelzést a kapitánynak az indulásra. Ekkor még maga mondta el, hogy a férfi valószínűleg azért ütötte meg, hogy óráját elrabolhassa, ám nem sokkal az indulás után már látszott, hogy jóval komolyabb a baj. A források nem értenek egyet abban, hogy már a hajón látszott-e a vérzés vagy azt csak a királynét ellátó orvos fedezte fel, ám Erzsébet újabb eszméletvesztése után a kapitány haladéktalanul visszakormányozta a hajót a kikötőbe, és evezőkből valamint vitorlából (egyes források szerint az ülések borítására használt plüssből) hordágyat készíttetett. Erzsébetet visszaszállították a genfi Beau Rivage hotelbe, ahol az előző éjszakát is töltötte. Itt Golax és Mayer orvosok már nem tudtak rajta segíteni és 14.40-kor megállapították a halál beálltát. A merénylőt, Luigi Lucchenit a helyszíntől nem messze, két, a kikötőben várakozó kocsis fogta el, akik végignézték a történteket. Az anarchista, párizsi születésű, de olasz származású férfi kihallgatásra szállítása közben vígan dalolászott, és büszke volt a tökéletes és hatékony döfésére.
Fotó: wikipedia
Dióhéjban ennyi a történet, és nagyjából ilyen hírek jelentek meg a pesti lapok első különszámaiban is. Mivel az eset már lapzárta után történt, így - az akkori szokásoknak megfelelően – a szerkesztőségekben lázas munka kezdődött, hogy a lehető leghamarabb egy rendhagyó kiadásban tudjanak beszámolni a szörnyű hírről. Bár az akkori lapok egymásra licitálva próbálták magukénak tudni az elsőséget, valójában mire az utcára kerültek, a hír már jórészt elterjedt a városban. Valójában a rikkancsok előtt kígyózó, gyakran dulakodástól sem visszariadó emberek inkább csak megerősítést, és további részleteket vártak a friss újságoktól. A másnapi lapok azután beszámoltak arról, hogy hogyan is érintette a merénylet híre a budapesti lakosokat.
Elakadt lélegzet, könnyes szemek, harag, értetlenség és reszketés. Nagyjából így ecsetelte a média a pestiek lelkiállapotát. Az utcákon tömeg képződött, mely még sötétedés után sem akart eloszlani. Az értetlenség elsősorban annak szólt, hogy egy ilyen mérhetetlenül jószívű teremtést, mint Erzsébet, ki és milyen okkal akarhatott meggyilkolni. Bár a harag érthető, hiszen Sisinél többet talán egyetlen uralkodó sem tett soha a magyarságért, így halála hatalmas űrt hagyott a szívekben. Ám meglepő módon sokan voltak, akik magára a királynéra nehezteltek, amiért egyáltalán elutazott Genfbe. Úgy gondolták, hogy az érte rajongásig lelkesedő magyarok körében nem lett volna ilyen veszélynek kitéve, és nem történhetett volna meg vele e szörnyűség. Néhány történés jobban is megvilágítja, hogy milyen állapotba is kerültek a hírre a pestiek.
Feljegyeztek például egy olyan esetet, amikor egy kapatos munkás legény sötétedés környékén dalolászva lépett ki egy üres mellékutcából. Miután több férfi azonnal rárontott, egy rövid dulakodás vette kezdetét. A legény nem tudta mire vélni a dolgot, egészen addig, míg körül nem nézett, és nem látta maga körül kisírt arcok tucatjait. Amikor kérdésére elmondták, hogy milyen szörnyűség zajlott le néhány órával korábban Genfben, a legény elkomorult, és halk hangon csupán annyit tudott motyogni: így hát elnézést kérek... A borgőzös jókedv pedig nála is könnycseppeknek adta át a helyét.
Mivel a hír nagyjából a színházi előadások időpontjában érkezett meg a városba, így sokan úgy ültek be a nézőtérre, hogy mit sem sejtettek az eseményekről. A Nemzeti Színházban éppen a Fourchambault családot adták elő. Az első felvonás végén egyszerre nagy mozgolódás támadt a földszinten. Egy újságíró hozta ide a hírt és közölte Festetich gróffal, ki, miután meggyőződött a hír hitelességéről, rögtön felüzent a színpadra, hogy ereszszék le a függönyt, mert az országot megrendítő katasztrófa történt. A függöny legördült, — az emberek nem tudták miért. Néhány perccel később a rendező sírva hirdette ki, hogy a királyné meghalt. Ezen az éjszakán valamennyi színházban és kávéházban így cselekedtek. Amint a hír megérkezett, a mulatság azonnal félbeszakadt és elhalt a zene. Az olyan mulatóhelyeken, mint a Somossy Orfeum, melyek ekkora még nem nyitottak meg, fekete lobogót tűztek ki és a személyzet kisírt szemmel küldte el azokat a vendégeket, akik az információk híján mulatozásra készültek aznap este. A városra pedig sötétség és mélységes, gyászos csend ereszkedett alá...